A Vidékfejlesztési Minisztérium sajtóirodája leszögezi: a Nemzeti Földalapkezelő Szervezet (NFA) egy olyan tiszaigari gazdálkodóval köt megbízási szerződést az idei évre, aki több mint 600 szürke marhát tart, az ország második legnagyobb szürkemarhagén-megőrző tenyészetével rendelkezik, és a település szinte egyetlen munkaadója. Ha a szerződést nem hosszabbítja meg az NFA, akkor az egyedülállóan értékes állatállomány legeltetése és tartása, valamint mintegy 50 munkahely került volna veszélybe. Tehát az ügynek köze sincs a Népszabadság cikkében említett Kékessy Dezső volt párizsi nagykövethez, különböző oligarchákhoz, nagybirtokosokhoz és hasonló badarságokhoz.

A vidékfejlesztési tárca célja változatlanul az, hogy a kormány Birtokpolitikai Irányelveinek megfelelően a haszonbérleti pályázatokkal a helyben lakó, állattartást vállaló kis- és középvállalkozókat, családi gazdaságokat támogassa.

Vidékfejlesztési Minisztérium

Ha valóban a 600 magyar szürke marha számított volna a Nemzeti Földalapkezelő Szervezetnek (NFA), akkor már régen hosszú távra haszonbérleti szerződést kötött volna az említett céggel. Igaz, ez is ellentétes lett volna a kormány birtokpolitikai irányelveivel, amely a családi gazdaságokat ígéri támogatni. De hogy csak egyéves megbízási és nem hosszú távú haszonbérleti szerződést kötöttek, azt a környékbeli gazdák azzal magyarázzák: ha a lehetséges vevő – aki szerintük nem más, mint Kékessy –meg tudja szerezni a céget, vele az általa bérelt földeket, akkor majd lesz hosszú távú szerződés. A szürke marhák maradhatnak Kékessynél is; az állatoknak jelenleg sem csak a tiszaigari állami földek állnak rendelkezésére, hanem további több mint ezer hektár, amelyet a nemzeti parktól bérelnek. Amúgy azt mondták, nagy szívességet tenne a média a környékbeli családi vállalkozóknak, ha Kékessyt elijesztené a cégvásárlástól.

A földügyek körül keringő mendemondákat nagyon egyszerűen el lehetne oszlatni: el kellene törölni az NFA által a pályázókkal aláíratott titoktartási kötelezettséget. Nyilvánosságra kellene hozni minden pályázatot, és annak indoklását, hogy miért azok nyertek, akik nyertek. Pontosan úgy, ahogyan a Váli-völgyben becsapott családi gazdák követelték.

Ha pedig a kormány valóban átláthatóságot akarna, akkor név szerint, az egész ország területére egyszerűen és ingyenesen hozzáférhetővé tenné, mely magánszemélyeknek és az érdekkörükbe tartozó vállalkozásoknak mennyi saját tulajdonú és bérelt földjük van; melyik kormány idején jutottak hozzá, és mennyi bérleti díjat fizetnek érte.

Mindenkinek – nem csak azoknak, akiket Budai Gyula kiszemezget a listáról.

Akkor majd kiderülne, valóban badarság-e oligarchákról beszélni. Sőt még az is, hogy kik azok, és honnan ismerjük még őket.

Tanács István