Ha nem írt volna két klasszikus művet a náci szellem születéséről (Bádogdob) és az újnáci szellemiség gyilkos továbbéléséről (Ráklépésben), nem lennék jóvátehetetlenül elfogult a Nobel-díjas Günter Grass iránt. Ezért érzek késztetést arra, hogy az Amit el kell mondani címet viselő (egyébként irodalmilag súlyosan vitatható), Izrael-ellenes prózaverse körüli heves diskurzust az antiszemitizmus igaztalan medréből a reáliák felé tereljem.

Günter Grass

Kezdjük azzal, hogy Grass óriási bakot lőtt, amikor Izraelt egy Iránra mérendő – és a perzsa népet elpusztító – atomcsapás előkészületével vádolta meg. Izraelnek ilyen szándéka nincsen, mint ahogyan Iránt sem elmebajos, öngyilkos hajlamú emberek irányítják, akik azért akarnak nukleáris potenciált kifejleszteni, hogy azt maguk vagy közvetítők útján az általuk „cionista képződménynek” bélyegzett Izraelre zúdítsák. Pontosan tudják, hogy mi volna a válasz – nem utolsósorban az Izrael biztonságát minden körülmények között szavatoló Egyesült Államok részéről.

Szemben a hamis premisszákkal, vannak viszont tények, amelyek nem csak Grasst gondolkodtatják el. Benjamin Netanjahu, Izrael miniszterelnöke Amerikában jártában sürgette Barack Obamát, hogy bombázza le Irán nukleáris létesítményeit, de legalábbis támogasson egy izraeli bombatámadást, még mielőtt (az irániak) képesek lennének atomfegyvert előállítani. Egy további tény: a radikálisan jobboldali és kényszeresen demagóg Netanjahu úgy próbálta és próbálja manipulálni a zsidó közbeszédet, hogy az irániak egy „új holokauszt” tervén dolgoznak: Natanz, a legismertebb perzsa urándúsító egyfajta Auschwitz-utánzat.

Cáfolhatatlan, hogy a mai izraeli vezetés hosszabb ideje ún. megelőző csapásban gondolkodik, mert elviselhetetlennek véli a gondolatát is annak, hogy államának a létezéshez való jogát nyilvánosan tagadó, de gyanúsan sunyító, iszlamista rezsim kezében atomfegyver legyen, illetve hogy ezt a fegyvert muszlim terroristák kezébe juttassák. Ehhez két megjegyzés kívánkozik. Egyrészt a könyörtelenül síita Iránnak semmilyen dokumentálható kapcsolata nincsen olyan terrorszervezetekkel, mint az al-Kaida vagy a táliboké, esetleg a jemeni, szudáni, szomáliai iszlamistáké. Szunnitákkal, szalafitákkal, vahabitákkal ugyanis nem barátkozik. Ezek, ha mondjuk nukleáris robbanó töltetekhez kívánnának jutni, hamarabb megkapják Pakisztánból, mint Iránból.

Ennél is fontosabbak az Egyesült Államok Izrael közvetlen félelmein és érdekein túltekintő globálpolitikai megfontolásai. Amerika nem elsősorban Izrael miatt tart a feltételezett iráni atomfegyverkezéstől, hanem azért, mert tudja, hogy mihelyt a síita iráni papi rendszer tömegpusztító eszközökhöz jut, a nagy többségükben szunnita arab és nem arab szomszédok (élükön az Iránt halálos ellenségnek tekintő jó baráttal, Szaúd-Arábiával) maguk is hasonló vállalkozásba fognak. Amerika eltűrte az indiai és a pakisztáni atomfegyverkezést (lévén ezek egymást „kioltó” erőtényezők), de, mint a világ egyetlen globális nagyhatalma, nagyon nem szeretné, ha az egész Közel- és Közép-Kelet atomfegyverekkel telítődne (Törökország, Egyiptom például), s ennek folytán olyan lőporos hordóvá válna, ahol egyetlen szikra akár egy térség teljes pusztulását eredményezhetné. Ebben történetesen szövetségesként tekinthet Oroszországra és Kínára is.

Grass ennélfogva téved, amikor „a világ amúgy is törékeny békéjét” Izraeltől, egy (valóban soha, senki által nem ellenőrzött) atomhatalomtól félti, és bizonyos német hadi szállítások révén hazáját bűntársi státusba sorolja. Abban nem téved, hogy az iráni elnököt szájhősnek nevezi. De azt még neki, az „Izraelhez kötődő és kötődni fogó” veterán szocdemnek, antirasszista és antinukleáris harcosnak is tudnia kellett volna, hogy mindazzal, amit leírt, a javíthatatlan, törzsökös antiszemitáknak, iszlamistáknak szolgáltatott mohón vágyott eledelt; hogy a Ráklépés internetes újnácijai, kiket azzal a szomorú mondattal intézett el, hogy „ennek nincs vége, nem lesz vége sohasem”, most Grass-lobogók alatt fognak menetelni.