Magyar politikus nem lehet egyszerre Nagy Imre és Kádár János. A forradalmárok emlékét Magyarország újkori történetében jelentős nimbusz övezi, az ellenforradalmárok uralma viszont hosszú és többnyire biztonságos. Az 1989-ben Nagy Imrét újratemető bátor forradalmár Orbán Viktor az évek során rádöbbent: forradalmárként legfeljebb emléke lesz nagy, hatalmi kilátásait azonban ez a szerep csak korlátozza.

Orbán ezért határolódott el fokozatosan Nagy Imre hagyatékától és vette fel Kádár biztonságos politikai pozícióját. Levonva Magyarország történelmének tanulságait, meglátta, hogy a magyar nép vonzódik az olyan vezetőkhöz, akik a felkelések megtorlásával alapozták meg hatalmukat. Hosszú évekre.

Mára közhellyé kopott a kérdés, hogy a Nagy Imre újratemetésén feltűnő Orbán hogyan és miért vált önkényes, kritikát nem tűrő politikai vezérré. A külföldi sajtó Magyarország helyzetét tárgyaló elemzéseiben ez a kérdés az értetlenség jegyében tér vissza: hogyan lett a hajdani Orbán Viktorból a mai Orbán Viktor? A merész forradalmárból a demokratikus hatalom ellensúlyait figyelmen kívül hagyó vezér?

A magyar ember köztudottan a múltban él, vigyázó szemeinket vessük hát a történelemre. Mely történelmi politikai vezetőket szeretett leginkább Magyarország? A mai napig nosztalgiát ébreszt a köztudatban Ferenc József, aki leverte az 1848–49-es szabadságharcot, majd a kiegyezés jegyében elfogadta a magyar koronát, megnyitva a Habsburg Birodalom magyar gyarmatának legboldogabb évtizedeit. Sokan nosztalgiával emlékeznek a Horthy-rezsimre is, amely a Tanácsköztársaság vérbe fojtása után, az antant támogatásával rendezkedett be.

Eső után jön a szép idő – mondaná erre a francia. A vérontás után nő a nemzeti dicsőség – válaszolja a zord időket megélt magyar, akinél e kétes logikát a valódi nemzeti szuverenitás több évszázados hiánya diktálja. A Kádár-korszak is ezt a megalkuvó észjárást erősíti: a szuverenitás ízét rég nem ismerő magyar nép rábízta magát az 1956-os forradalmat megtorló diktátorra, akit idővel megtanult szeretni.

A rendszerváltás óta Magyarország de facto szuverén állam. A magyar társadalom kórképe azonban a rendszerváltás teremtette új helyzetben sem változott. Egy algériai humorista, Fellag mondta szülőföldje kapcsán a franciáknak: „1962-ben magunkra hagytatok. Nem voltunk hozzászokva!” Algéria a kabil hegységek magaslatából várta a következő gyarmatosítót. „Hol marad? Jöjjön már valaki!” – parodizálja saját népét szúrós, ám jóindulatú élccel a Franciaországban élő berber humorista. A rendszert váltott Magyarország pedig mintha 1990 óta sóvárgott volna az újabb zsarnok után – aki 2010-ben a „fülkeforradalom” főrendezőjeként valódi ellenforradalmat hajtott végre.

Orbán felismerte, hogy a Magyarország múltját beárnyékoló megtorlások legújabb kori paródiája sokkal kényelmesebb forgatókönyv, mint az országért vállalt republikánus felelősség demokratikus ciklusokon átívelő felvállalása. Orbán 1989-ben „Petőfi” volt, a Petőfik azonban sajnos korán halnak. A Nagy Imre újratemetésén elhadart beszéde, saját „nemzeti dalának” elszavalása után a szabadságharcos nem kívánt elesni a többpártrendszer csataterén. Nagy Imrét félretolva Kádár emléke felé fordult.

A magyar miniszterelnök a 2010-es országgyűlési választások óta a szuverenitás szabadságát nem ismerő magyar embereknek imponál. „Eső után jön a szép idő?” Az elszámoltatás politikája, az „elmúlt nyolc év” szánalmas logikája, továbbá az értelmiség megtámadása mind olyan intézkedés, amely azt igazolja, hogy Orbán szándékosan ellenforradalmi programot követ. Feltehetően azért, hogy a nép később megszeresse benne a kijózanodott, kemény ellenforradalmárt, aki a megtorlás nehéz évei után meglágyul, és a nép szeretetétől övezve kormányozza az országot.

A miniszterelnök narratívája szerint tehát a magyar nép nem nőtt ki az óvodából. Történelmi inspirációja egyértelmű (Ferenc József, Horthy és Kádár sem feltételezték, hogy a magyarok képesek felnőttként viselkedni). A forradalmár-ellenforradalmár szerepcseréje azonban egyre zavarosabb. Miközben a kádári megtorló, majd békülékeny vezető szerepében tetszeleg, szem elől téveszti, hogy Kádár gulyáskommunizmusának feltételeként Magyarország engedelmesen követte a Szovjetunió külpolitikáját.

A magyar miniszterelnök Kádár János akar lenni itthon, külpolitikájában azonban továbbra is Nagy Imre az ellentmondásos példaképe. De magyar politikai vezető nem lehet egyszerre Kádár János és Nagy Imre. Európában Orbán egy ámokfutó, aki hetente felrúgja az uniós szerződést, csak hogy bemondhassa a rádióban: „csapataink harcban állnak”.

Ebben a kényszerképzetében azonban Orbán nagyot téved, Brüsszel nem fog szovjet tankokat küldeni Budapestre. Abban is téved, hogy a rendszert váltott magyar állampolgárok éretlenek. Nem azok. Lehet, hogy a rendszerváltás idején „kisiskolások” voltak. Ahogyan a térség politikai eseményeit elemző angolszász kutatók fogalmaznak, a kelet-közép-európai rendszerváltást „posztkommunista másnaposság” jellemezte. Kellemetlen tény, hogy a 2010-es „fülkeforradalom” ambivalens mámora arra enged következtetni, hogy még mindig nem sikerült teljesen kizökkennünk a fel nem vállalt forradalmak és az ezeket követő békülékenység ördögi köréből.

Jó lenne felismerni és kielemezni az önrendelkezés több évszázados hiányának következményeit Magyarországon. Orbán ellenforradalmát illetően azonban aligha háríthatunk minden felelősséget a múltból örökölt társadalmi-politikai beidegződésekre. Éppen arról van szó, hogy a hatalom (szintén a kétes múltból örökölt) reakciós lelkivilága téveszti meg a magyar állampolgárokat.

Lassan egy emberöltővel a rendszerváltás után a magyarokat már nem lehet úgy félrevezetni, mint nemzeti szuverenitásuktól megfosztott felmenőiket. Demokratikus jogaikkal tisztában lévő embereket nem lehet Nagy Imre és Kádár János eszménye között félúton megtéveszteni. Aki ezt teszi, és hamis alternatívát lebegtet Nagy Imre és Kádár János között, nem érett a demokráciára. A magyar nép felnőtt, ellentétben azokkal a múltba forduló vezetőkkel, akik nem kezelik nagykorúként Magyarország állampolgárait.

A szerző az Intézet a Demokratikus Alternatíváért (Idea) munkatársa