Délelőtt tizenegy óra volt, éppen a lecsót főztem, az esztendő első lecsóját, amikor kopogtattak. Két ember állt az ajtóban munkásoverallban, kezükben szerszámosláda.

– Jó napot. A gázórát jöttünk lekapcsolni.

– Hehe. Miért akarják azt maguk lekapcsolni? – kérdeztem könnyedén, mert éppen jókedvű voltam, dudorászós. Fürdőköpeny volt rajtam, a kezemben fakanál. A konyha felől hagymaillat áradt felénk, de még az is olyan jókedvű volt, olyan dudorászós, az a piruló hagyma, hogy a két munkás zavarba jött tőle. Összeráncolták a homlokukat, s megnézték az ajtón a lakásszámot, aztán bámultak rám, mintha nem jó helyen járnának. Külön megnézték a fakanalat. Csillogott rajta a paprikás olaj. Aztán megköszörülték a torkukat, s megkérdezték a pontos címet. Utca, emelet, ajtó. Stimmel.

– Nahát, stimmel – dünnyögték. Akkor ezek tényleg lekapcsolják a gázt – futott át az agyamon.

Betessékeltem őket, de kissé elfogódva jöttek befelé. Szétnéztek az előszobában, megbámulták a falra akasztott rézkarcokat és egyéb grafikákat, de nem hiszem, hogy például Tettamanti kolléga nekem dedikált rajzait felismerték volna. Különben biztosan mondták volna, hogy jé, az ott három Tettamanti. Lehet, hogy nem efféle miliőhöz szoktak. Talán nem efféle lakásokban szokták mostanában a gázt lekapcsolni. Kérdezték, hol a gázóra, megmutattam, s közben elszontyolodtam kissé. Nem fő meg a lecsó. Vesszen a gázóra! De a lecsó ott fő a gázon.

– Azért egy levelet küldhettek volna – mondtam, mire az egyiküknek elkerekedett a szeme:

– Szoktunk ilyenkor! Nem is egyet! Nem kapta meg?

– Nem – ráztam meg a fejem, s váratlanul fölébredt bennem a remény. Ha nincs levél, akkor gázóra-lekapcsolás se lesz. S magyarázni kezdtem, hogy én itt albérlő vagyok, biztosan a lakástulajdonosnak ment a levél. Szomorúan bámultak rám, s láttam, hogy csalódást okoztam. Ez is olyan, mint a többi, ezt olvastam ki a szemükből. Fizetni, azt nem, de magyarázkodni, azt igen. Mondták az összeget, huszonháromezer forint. Nem is sok. Ezt felejtettem el befizetni. Milyen furcsa, a gázkikapcsolásokról még írtam is mostanában. S bevillant, hogy ilyenkor nem elegendő ám a hátralékot befizetni. Hanem a visszakapcsolási díj. Irdatlan sok az is. Odaálltak a gázóra elé, matattak rajta a sárga és piros műanyag gyűrűkkel.

Kikapcsolják a gázt – ez zúgott bennem, mint a tenger. El voltam keseredve. Minden sötét és szomorú lesz.

S akkor értettem meg, hogy miként működik a korrupció. Az ügyeskedés. A kenőpénz. A mutyi.

Mert átcikázott rajtam, hogy esetleg nem találtak itthon. Adhatnék nekik egy ötezrest zsebbe, aztán elszaladnék a hátralékot befizetni. Jogállamban a pénz a fegyver, a hős a kardot ki se rántja. Vagy meghívnám őket ebédre. Lecsót adnék nekik, tojásosat, enyhén csípősen, ahogy szeretem.

De dugába dőlt a lefizetési tervezet. Mert egyikük rám nézett, s megkérdezte, hogy mit főzök. Mondtam, lecsót.

– Lecsót?! – néztek egymásra. – Ilyenkor?!

Ezt láttam a szemükben, s tudtam, vége. Ezeket én soha sem tudnám lefizetni, nekik gyanús vagyok. Ismerik a világ rendjét, s hogy a lecsónak nincsen szezonja. Így okoskodtam. S este a nyájas csillagok rám is nevettek a teliholddal.