Az eddigi demográfiai számításoknál valószínűleg tovább élünk, ez nekünk jó. A pénzügyi rendszer stabilitása szempontjából súlyos kihívás. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) irányítja a figyelmet erre az ütközésre, éppen akkor, amikor a fejlett államok szabadulni akarnak a válságban felhalmozott adósságtól. A nemzetközi pénzügyi szervezetek heti, tavaszi ülésszakát megelőzően közzétette a globális pénzügyi stabilitási jelentés elemzői fejezeteit, amelyek közül az egyik az élettartam-kockázatról szól.

A számítások a reálisnál szisztematikusan három évvel rövidebb élettartamot vesznek alapul. Az IMF szakértői most bemutatják, ha e három évvel megtoldják az előrejelzéseket, annak milyen hatása lenne a költségvetésekre, a társadalombiztosítási rendszerekre és a magánpénztárakra. A hatás drámai. És erre senki sem készült fel – az egyetlen üdítő kivétel Hollandia.

A tanulmány arra számít, hogy ha mindenki három évvel tovább él a számítottnál 2050 táján, akkor az időskori ellátások egyébként is óriási költsége a 2010-es nemzeti össztermék (GDP) értéke alapján 25–50 százalékkal növekedik. Németország esetében – ha feltételezzük, hogy a kiadási többletet a kormányoknak kell előteremteniük a magánszektor felkészületlensége miatt – az államadósság a GDP arányában 150 százalékra emelkedne, Japánban 300 százalékra.

A társadalmak elöregedése következtében az időskorúak az erőforrások egyre nagyobb részét fogyasztják el, s ez eleve súlyos feszültségeket jelez előre a pénzügyi rendszerek számára. Ha eltekintünk ettől a bizonyos három évtől, s az ENSZ prognózisát vesszük alapul, akkor is a GDP öt százalékáról évi tizenegy százalékára megy fel a kiadások aránya 2050-ig. A 2010-es értéken számolt GDP száz százalékára lesz szükség pusztán a nyugellátások kifizetésére, az egészségügyi és egyéb szolgáltatások összege ebben nincs is benne.

A csecsemőhalandóság arányának csökkenése nyomán az 1750-ben kimutatott, születéskor várható átlagos negyvenéves élettartam 2010-re nyolcvanra emelkedett a fejlett világban, de globálisan is hetvenre, jórészt a kevéssé fejlett és kifejezetten szegény országokban is tapasztalható kedvező változásoknak köszönhetően. Az élethossz megnyúlásának folyamata gyorsabb a feltételezettnél.

A megoldás kézenfekvő, de a mostani válságos helyzetben sem pénzügyileg, sem politikailag nem egyszerű. Az általános érvényű – így a kötelező magánpénztárakat felszámoló, s ezzel éppen a nyugdíjrendszer hosszabb távú fenntarthatóságát veszélyeztető magyar kormányra is vonatkoztatható – ajánlások között szerepel, hogy a nyugdíjkorhatárt emelni kell a várható élettartam ismeretében. Ahol a munkaerőpiac elviseli, elképzelhető a járulékok emelése, máshol a nyugdíjak csökkentése. A kormányoknak azonban alapvető érdekük (lenne!), hogy a magánnyugdíj intézményét, a piac szerepvállalását, az öngondoskodás elvét erősítsék.