Igyekeznek emlékezni rá mindenütt, ahová élete és működése kötődik: Újlipótvárosban, Budapesten, Magyarországon, Svédországban, Izraelben, az Egyesült Államokban, tán még Oroszországban is.

Mindezen helyekhez volt köze Wallenbergnek, ám – attól tartok – egyik helyen sem volt igazán otthona.

A gyerekek miatt recitálom: Svédország tán legnagyobb mágnásdinasztiájából volt való, a családnak bankházai, bányái, hajózási vállalkozásai voltak. Ő azonban a javak vastagjából nemigen részesült; édesapja meghalt, mikor ő négyéves volt, mostohaapja gondoskodott róla. Jól élhetett, tanulhatott; Amerikában lett építész, Dél-Afrikában és Palesztinában bankos, svéd külkeresként bejárta a fél világot, többször járt Magyarországon is.

Ez a tény is szerepet játszhatott abban, hogy éppen őt küldték Budapestre 1944 nyarán, de ez csak az egyik ok volt a sok közül, melyek egyenkénti súlya ma sem tudható. 1944. július 9-én érkezett Budapestre, ahol a svéd követség harmadik, úgynevezett „humanitárius” titkári teendőit látta, vagy látta volna el. Két héttel később már kiosztotta az első menleveleket. Ténykedését, figuráját kezdetektől homályok, titkok, legendák övezték.

Nem tudjuk, hányszor és mikor járt Magyarországon azelőtt, és kikkel találkozott. Járt és találkozott, ez biztos. Nem tudjuk, hogy pontosan milyen feladattal, instrukciókkal küldték ide, és pontosan kicsodák. Annyi tudható, hogy embermentés volt a cél eleve; de valószínűleg csak pár száz lélekről volt szó, olyanokról, akik Svédország számára ezért vagy azért fontosak voltak. Nem lehet pontosan tudni, mikor hol lakott; az bizonyos, hogy az utolsó időben már kétszer sosem aludt ugyanott. Viták tárgya, hogy találkozott-e Horthyval, Eichmann-nal. Valószínűleg egyikkel sem. És persze máig nem megnyugtatóan tisztázott a tragikus vég: mikor történt és hogyan és főként, hogy miért.

Pedig titka, ha volt, egy volt csupán: nem félt.

Wallenberg napok alatt kapcsolatok hihetetlen szövevényét szőtte össze – Budapest akkoriban még bilingvis város volt, lényegében mindenki beszélt németül. Lakások, házak, villák tucatjait szerezte meg és helyezte a semleges Svédország oltalma alá. Ezek a házak aztán pillanatokon belül teltek meg menekültek százaival, majd ezreivel.

Nem részletezném most tovább; aki akar, könnyen tájékozódhat a mára már bőséges irodalomból. Vagy olvassa a Bibliát.

Wallenberg száz éve született, éve van tehát. Hivatalosan is az. A magyar kormányzat is deklarálta ezt. Egészen pontosan, és nem véletlenül: a Külügyminisztérium. Ennek a kormányzatnak Wallenberg ügye: külügy.

Németh Zsolt államtitkár hivatalos köszöntőjében elmondta, hogy az emlékév tiszteletére lesz iskolás vetélkedő, koncert a Terror Házában és hogy a svéd–magyar kapcsolatokat szorosra fűzte a Gripen repülőkkel kapcsolatos megállapodás. Továbbá az év fővédnöke dr. Schmitt Pál, a Magyar Köztársaság elnöke. A centenárium kapcsán a svéd diplomatáról megemlékeznek mások is. Véletlenül bukkantam rá a nyilván álnéven publikáló Géresi Tamás értekezésére, amely ez év februárjában került fel a Kitartás.hu című nyilas orgánum lapjaira: „Miért mondhatnám rá, hogy tömeggyilkos? Hiszen ő életeket mentett, tehetik fel sokan a kérdést. Igen, olyan emberek életét, akik (és leszármazottaik) palesztinok tízezreit mészárolják le, és az általuk pénzügyi válságba taszított világot szántszándékkal nyomorban tartják… Mikor megkezdte a világ szabadságharcát az elnyomás ellen, ő akkor mentette a sátán sötét gyermekeinek életét…” (Szomorú, hogy a Kitartás.hu lapjain – más szélsőjobboldali fórumokhoz hasonlatosan – Szálasi és Hitler arcmásai mellé a derék ferences szerzetes, Böjte Csaba gondolatai is rendszeresen oda vannak passzítva. De hát a dévai gyermekbarát erről nyilván mit se tud, hisz ha tudna, tiltakozna.)

A minap – magánkezdeményre – Wallenberg emléke előtt tisztelgő kis kiállítás nyílt az újlipótvárosi Klub Galériában. Az intézmény tucatnyi hivatalos helyen próbált egy kis támogatást kieszközölni; a kultuszbürokraták többsége válaszolni sem ért rá. Olvasom, hogy a svéd hivatalosság, amely Wallenberget sorsára hagyta annak idején, ma is csak ímmel-ámmal, fanyalogva emlékezik a centenáriumra.

A Wallenberg-évről legyen elég ennyi. Védnöke nincsen már neki. Tessék hát békét hagyni a megboldogultnak.

Különleges ember volt. Apa nélküli fiú, aki feltétel nélküli tekintélyt sem ismert soha. Nem volt felettese, főnöke, nem volt, akire feltekintsen. Csak odafönn, talán az égben.

Róla szólván soha nem esik szó saját családról, asszonyról, akár csak futó nőről. Olybá tűnik, szabad volt az efféle kötöttségektől is.

Kívülálló volt, kívül élő. Öntörvényű, belülről vezérelt. A maga útját járta. Nem kért tanácsot. Nem hezitált, nem vívódott a bajban: cselekedett. Jót.

Nem félt, és ez nem megbocsátható. Miként az sem, hogy egymagában, egyedül több magyar ember életét mentette meg, mint a korabeli magyar hivatalosság, a magyar egyházak, a szövetségesek – Anglia, az Egyesült Államok és a Szovjetunió – együttesen. Hát hogy lehessen ezt megemészteni? Sehogy. Nem is kéne már ezzel vesződni.

Wallenberg emlékét egyes magyar emberek őrizték és hagyományozták, dacolva felejtéssel, hazugsággal, gyávasággal évtizedeken át.

Amit tett, az az ő magánügye volt. És mindenkié, aki tudja, megtanulta, átérezte, milyen az, amikor az embert a saját hazája löki ki, hagyja magára, engedi el.

Wallenberg egyedül volt életében, és halálában még inkább az maradt.

Hát akkor most már a rá való emlékezés is legyen, maradjon, ami volt eddig is: magánügy.