Szeretném tehát megismertetni e világszervezet közösségével azokat az elveket, amelyeket megválasztásom esetén tevékenységemben követek. Azokat az elveket, amelyek fejlesztési tapasztalataimon alapulnak.

Ezek a tapasztalatok megtanítottak arra, hogy a sikeres fejlesztés mindig a piac, az állam és a társadalom ésszerű keverékének eredménye. A piac elnyomásának kísérlete mindig gyenge hatékonysághoz és a dinamizmus elvesztéséhez vezet. Az állam kihagyásával való próbálkozás pedig instabilitást és/vagy igazságtalanságot eredményez. Ha viszont a társadalom országos és helyi szinten jelentős szerepet játszó szereplőiről nem veszünk tudomást, az eleve kizárja a sikeres politizáláshoz elengedhetetlenül szükséges népi legitimitást.

Valójában a képviseleti hatalom által elfogadott nemzeti döntések célja a piac, az állam és a társadalom ideális ötvözete kell hogy legyen. Ez azt jelenti, hogy bármely ország fejlesztése sajátos modelljének kialakítása nem valamely nemzetközi szervezet feladata. Ezt a hibát a Világbank a múltban többször elkövette, ám most éppen ennek kijavításán dolgozik. Mivel egy kaptafára ráhúzható stratégia nem létezik, a banknak a fejlesztési kérdések sokféle, világszerte eltérő megközelítésével kell számolnia.

A fejlesztés egy átfogó folyamat, amely magában foglalja a gazdaság, a társadalom és a környezet dimenzióit – a fenntartható fejlődés három pillérét.

Őszintén szólva vannak kétségeim a Világbanknak az elmúlt évtizedben vallott némely nézetével és prioritásával kapcsolatban. Például bár a bank jelentős mértékben hozzájárult a mély válságot megélő pénzügyi szektor megerősítéséhez, még bőven van mit tanulnia a pénzügyi inkluzivitásról, s arról a szerepről, amelyet a jól vezetett fejlesztési bankok játszanak a fenntartható támogatásokban, beleértve a növekedést szerte a világ országaiban. E tekintetben nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a Világbank maga egy globális közszféra-fejlesztési intézmény.

A Világbank első évtizedeiben jelentős mértékben hozzájárult a kiváló minőségű tárgyi infrastruktúra fejlesztéséhez, egy olyan kritikus területhez, amely később sajnálatos módon a háttérbe szorult. E kérdés visszatérése a bank politikájának középpontjába, örvendetes fejlemény.

Mindenekelőtt azt vallom, hogy a gazdasági fejlődést a szakadatlan szerkezeti változások folyamatának kell tekintenünk, amely ha sikeres, elősegíti a termelés és a kereskedelem állandó technológiai fejlődését.

Ez a szemlélet határozta meg a Világbank tevékenységét egészen az 1970-es évekig, s noha mára részben újraéledt, még messze van attól, hogy a szervezet munkájának szerves része legyen.

A fejlődés célja a nagyobb és egyenlőbb emberi jólét. A humán fejlődés messze többet jelent az emberi képességek gyarapításánál, sokkal fontosabb ennél az emberi szabadság kiterjesztése. És ezt a célt csak általános, mindenkire kiterjedő oktatással, egészségügyi ellátással és szociális védelemmel érhetjük el.

A célkitűzés hasznos eszköze lehet az általános politikának, ám nem helyettesítheti azt. Hasonlóképpen a „szociális védelem talajának” koncepciója, amelyet nemrégiben a Bachelet-jelentés (amelyet az ENSZ munkaügyi szervezete, az ILO készített Michelle Bachelet volt chilei elnök vezetésével) javasolt, erősebb szellemi alapot nyújt.

Az egyenlőség és az inkluzivitás megköveteli, hogy a szegények és más, peremre szorult társadalmi csoportok „helyzetbe hozása” kerüljön a fejlesztési szakemberek figyelmének középpontjába. Elsősorban a nemek közötti egyenlőség igényel megkülönböztetett figyelmet, ez egy olyan szempont, amelyet a Világbank ma nagyon helyesen jellemez „elegáns gazdaságpolitikaként”.

E célok garantálása nem csupán a piaci eredmények, valamint az egyenlőtlenséget okozó és újratermelő társadalmi erők kompenzálását jelenti. Arról is szól, hogy ezeket a célokat beépítjük a gazdaságpolitikába azáltal, hogy a gazdasági program középpontjába a munkahelyteremtést és a fejlett jóléti intézményeket helyezzük – a kulturális sokszínűség gazdaságfejlesztésben betöltött szerepének tiszteletben tartásával.

Ez a megközelítés vonatkozik a fejlesztés környezeti pillérére is: nem elegendő beavatkozni a gazdasági tevékenység okozta károk helyreállítása érdekében. A környezetvédelmi szempontoknak teljesen bele kell illeszkedniük a gazdaságpolitikai döntéshozatalba – azaz azokba az ösztönző struktúrákba, amelyek a döntésekhez vezetnek. Csak ezt köve tően érhetjük el, hogy a gazdasági fejlesztés megfeleljen mindannak, amit a fejlődő országoknak meg kell tenniük a klímaváltozás mérséklése és a Föld megmaradt természetes erdői és a biológiai sokszínűség megőrzése érdekében.

A Világbank kapacitása, amellyel segíti e célok elérését, azon múlik, hogy megmarad-e igazi világintézménynek, amely különleges felelősséget visel a világ legszegényebb államaival szemben, és kötelezettséget vállal, hogy segítse a közepes jövedelmű országokat, hogy megbirkózzanak saját kihívásaikkal. Számításba kell vennünk a fejlettebb nemzetek, valamint a feltörekvő hatalmak figyelmét és hozzájárulását is. És ezt a globális kormányzási rendszer részeként kell tennünk, erősítve az együttműködést más nemzetközi szervezetekkel, különösen az ENSZ rendszerén belül, valamint a regionális és szubregionális fejlesztési bankokkal.

Ezek azok a fejlesztési elvek és prioritások, amelyekért kiállok. Ha megválasztanak a világ vezető fejlesztési intézménye fejének, minden tagtársammal arra törekszünk, hogy ezeknek megfeleljünk.

José Antonio Ocampo, a Columbia University professzora, az ENSZ volt gazdasági és szociális ügyekért felelős főtitkárhelyettese, kolumbiai pénzügyminiszter. A Világbank három elnökjelöltjének egyike.

MARABU RAJZA