Ónódy egyébként volt annyira őszinte (sok kortársunkkal ellentétben), hogy 1882. május 23-i parlamenti felszólalásában bevallja, hogy ő nem ismeri a Talmudot… Somssich Pál képviselő azzal vágott vissza Ónódynak, hogy ő pedig a vármegyei archívumok irataiból be fogja bizonyítani, hogy „boszorkányok voltak”. Például Trencsén megye levéltárában lévő iratokból kiderül, hogy egy boszorkány az ördöggel „szerelmeteskedett”, és ezzel olyan árvizet okozott, hogy az egész falvakat sepert el.

Baráth Zsolt jobbikos képviselő április 3-i felszólalása talán érdemtelenül keltett nagy figyelmet. Azokat, akik rendszeresen olvassák a különféle szélsőjobboldali újságokat, weblapokat, nem lephette meg, amit mondott, sőt akár sorról sorra kideríthetik, honnan vette, idézte eszmefuttatása főbb elemeit. Az „ősforrások” Istóczy Győző 12 Röpirat című antiszemita havilapja, Marschalkó Lajos, az 1930-as, 1940-es évek kormánypárti és németbarát, majd a szélsőjobboldali és nyilas emigráció újságírója Országhódítók című könyve és a napjainkban ezeket buzgón olvasgató és terjesztgető Lipusz Zsolt nyíregyházi középiskolai történelemtanár cikkei. Kenessey Csaba spanyolországi emigrációjában elegendő pénzt gyűjtött össze ahhoz, hogy a tiszaeszlári temetőben Solymosi Eszter édesanyja nevében sírkövet emeltessen a – szerinte – zsidók által meggyilkolt kislánynak. A helyi polgármestertől kegyeletsértő akciójához 1994-ben kapott engedélyt, azóta a különféle nyilas, hungarista, neonáci szervezetek, pl. a Magyar Gárda tagjai minden évben megkoszorúzzák a sírkövet. E retrográd hagyományt Györkös István hungarista-nemzetiszocialista Magyar Nemzeti Arcvonalának tagjai alapozták meg.

Baráth abban különbözik Csurka Istvántól, hogy őszintébben, nyíltabban zsidózik az ország házában, mint a MIÉP hajdani vezére, aki 2000. június 13-án a romániai bányaszerencsétlenség után a Tiszába ömlött ciánszennyezés kapcsán tette föl (ál)naiv kérdését: „Mi lesz, ha nemcsak ciántól elpusztult halak nyitott halszeme fog vádlóan felmeredni, hanem elkékült hullákat is elénk görget a sors Tiszaeszlárnál és másutt?!” A MIÉP koszorúzást is tartott a tiszaeszlári temetőben Solymosi Eszter síremlékénél. Csurka akkor azt nyilatkozta az MTI tudósítójának, hogy: „A koszorúzással arra akartuk felhívni a figyelmet, hogy a tiszaeszlári vérvádper kapcsán a magyarságra rásütött antiszemitizmus bélyegét 120 évvel a történtek után sem mosta le senki… a koncepciós vérvádper mérhetetlen károkat okozott a magyarságnak, és Trianonba torkollott.”

Igen figyelemreméltó, hogy a vérvádban hívők az elmúlt évben meg sem próbálták legalább bírálni Kövér György A tiszaeszlári dráma című monográfiáját. Úgy látszik, az ebben foglalt hatalmas tényanyag túl sok, talán nem is érthető számukra. A többek között igen szorgalmasan a holokausztot (is) tagadó Lipusz „tanár úr” jobbikos „tanítványai” ehelyett azokat a rágalmakat és légből kapott állításokat ismételgetik, amelyeket már Bary József, a tiszaeszlári per vizsgálóbírája is leírt emlékirataiban. Püski Sándor, a népi írók és az antiszemita Erdélyi József költő kiadója jó barátságban volt a vizsgálóbíró fiával, dr. Bary Zoltánnal, aki jól tudta, hogy édesapja antiszemita, vérvádas emlékiratot írt, és életében nem is volt hajlandó azt publikálni, attól félve, hogy „lelkiismeretlen izgatók” írásművét rossz célokra felhasználhatnák. Bary Zoltán 1933-ban, Hitler hatalomra kerülésének évében látta elérkezettnek az időt arra, hogy apja emlékiratait megjelentesse. Püski Sándor kiadója, a Magyar Élet Kiadó 1941-ben ismét kiadta az emlékiratokat, majd így tett 1942-ben és 1944-ben (a német megszállás és 437 000 zsidó deportálásának évében kétszer) is. Püski, amikor amerikai emigrációjából az 1980-as évek végén hazatért, azt állította, hogy Bary nem vérvádas emlékiratokat írt. Azt viszont még cáfolni sem próbálta, hogy Bary fia a világháború idején meghúzta apja emlékiratait, kiirtva azokból minden olyan mondatot, amelyekben apja azt próbálta bizonygatni, hogy nem antiszemita. Ő csak a galíciai „söpredéket”, a frissen bevándorolt ortodox zsidókat nem szenvedhette. Miként Bartha Miklós, akinek Kazárföldön című művéből Bary idézte a „galiciáner” zsidókról szóló „jellemzést”: „Nem tanul, nem művelődik, nem mosdik, csinálja az üzletet és gyermeket. Veszteget, ahol lehet. Korrumpál mindenütt. Pénteken este gyertyát gyújt, és megfürdik a rituális lében. Hangosan imádkozik, és némán csal. A földről lenyúzza a termőréteget, a népről a bőrt. Szapora, mint a bogár. Élelmes, mint a veréb. Pusztít, mint a patkány. Más a szokása, mint nekünk. Más az erkölcse is. Más az életmódja, a célja, vágya. Nem a néppel él, hanem a népen.” Majd Bary kijelenti: a fentebbi idézet szóról szóra ráillik az 1882-ben Tiszaeszláron lakó zsidókra. Bary József önmagáról azt is állította, hogy amikor megbízták Solymosi Eszter eltűnése ügyében a nyomozással, még fogalma sem volt arról, mi az a vérvád. Bár ezt Lipusz (is) elhallgatja, Bary legelső dolga volt hivatalos másolatot kérni a peéri református egyház anyakönyvének 1791. február 21-i oldalairól, ahol egy 13 éves keresztény kisfiú, Takács András vérének vételével megvádolt zsidók bűnügyéről volt szó. Ennek a vérvádas ügynek a leírását Bary annyira fontosnak tartotta, hogy bizonyítékkiegészítő anyagként csatolta a vádirathoz. Bary emlékirataiban elhallgatta, hogy miféle történelmi példára hivatkozva próbálta bebizonyítani a tiszaeszlári vádlottak bűnösségét.

Arra talán nem érdemes sok szót vesztegetni, hogy a Tóra igen szigorúan tiltja bármifajta vér fogyasztását a zsidóknak. Az is közismert, hogy a vérvádat soha, egyetlen országban sem „sikerült” a zsidókra bizonyítani. Azt viszont talán joggal várhatnánk el a magukat kereszténynek nevező antiszemitáktól, hogy legalább megpróbáljanak azzal számot vetni, hogy a katolikus egyház már 1247 óta elítéli a vérvádat. Amikor 2007-ben Ariel Toaff, a Bar Ilan University professzora kiadta Pasque di sangue (Véres húsvétok) című könyvét, az antiszemiták világszerte örömmámorban úsztak. A volt római főrabbi fia ugyanis azt állította, hogy 1247–1759 között voltak olyan askenázi szekták, amelyek tagjai vallási szertartásaikon általuk legyilkolt keresztény gyerekek vérét itták. Toaff „bizonyítékairól” a szakértők bebizonyították, hogy kizárólag az egyházi bírósági hatóságok által kínzásokkal kicsikart vallomásokon alapulnak. Massimo Introvigne olasz professzor, többek között az Enciclopedia delle religioni in Italia (Az olaszországi vallások enciklopédiája) szerzője nagy tanulmányban foglalta össze a katolikus egyház álláspontját a vérvádmítosszal kapcsolatban. Introvigne ismerteti (Covenant, 2007. április) III. Pál 1540. május 12-én kiadott bulláját is, amely leszögezte: „Azok, akik gyermekek vérének ivásával vádolják a zsidókat, a mohóság által elvakítottak, csak a pénzüket akarják elrabolni.” Amikor a XVIII. században a lengyel területeken egymás után koholták a vérvádas ügyeket, XIII. Kelemen pápa Lorenzo Ganganelli érseket bízta meg a vérváddal kapcsolatos egyházi álláspont kidolgozásával. Ganganelli 1759 karácsonyára készítette el jelentését, melyet ezúton is ajánlok minden jóérzésű ember, valamint az antiszemiták figyelmébe. Akkor a jelentést elküldték a lengyel püspököknek is, és ott sikerült megfékezni a vérvádas uszítást. Nem valószínű, hogy 2012-ben Budapesten, vagy Nyíregyházán olyan súlyos lenne a helyzet, mint a XVIII. század közepén Varsóban vagy Krakkóban volt. Most a Vatikán nem fog közbelépni, a magyar politikai elitnek kell(ene) a vérvádas uszítókat (is) megfékeznie.

A szerző történész