Megyesi Gusztáv: Roló alatt
Szertartása van ennek: előbb szép lassan végigméri a bolt előtt álló tömeget, kedvére valók vagyunk-e; nincs a nézésében különösebb gőg, inkább csak ténymegállapítás: ti a rolón kívül vagytok, én viszont idebent.
Az elektromos roló irdatlan lassan emelkedik, araszolva halad. Nem először járunk itt, nő a gyerek, új futballmez kell neki, itt megússzuk pár száz forinttal, mindjárt hármat is veszünk. Asszonyok állnak köröttünk, elhízott, vastag lábú asszonyok, mindig tudják, mikor van bálabontás; itt a húsvét, kell új tavaszi kabát, nyárra valami szép, színes ruha. Közvetlen előttünk erősen kopaszodó, negyvenes férfi áll vékonyka asszony oldalán, arcán belenyugvás; végezni akar, minél előbb.
Nem kétséges, hogy a barna köpenyes érti a dolgát. Mikor a roló emelkedni kezd, mindenki előrelép, izgatottság lesz úrrá. Nem tudni, hogy az evolúció során alakult-e így, de a térdmagasságot még el se érte a roló, már hajol is le pár asszony, bújnának be a résen. Ez a barna köpenyes pillanata: fölemeli a mutatóujját, nyugalom, tolja vissza az asszonyokat kiflivéggel a szájában, nem viszi el senki a boltot.
Halkan, elnyújtva nevet a viccén. Csípőmagasságnál már mi se nagyon bírjuk tovább, bújnánk át meggörbülve a roló alatt, azt se bánva, ha a derekunk beáll, s egy életre úgy maradunk; a rolón túli világ a szabadság. A barna köpenyes tudja ezt. Az a szokása, hogy amikor a roló már fejmagasságban van, elállja a bejáratot, nehogy valaki belépjen. Meg kell várni, amíg a roló egészen a tetőig ér. Ez a legnehezebb: mehetnénk már be, de ez itt szórakozik velünk. Ha szólnánk, nyilván valami vonatkozó szabályra hivatkozna; ilyenkor legjobb behunyni a szemünket, s nem gondolni semmire.
De most nem ez történik. Mellmagasságban van a roló, amikor odabent egy női hang a hátsó traktusból előreszól, főnök, a mobilján keresik. A barna köpenyes megfordul. – Megyek már! – kiált hátra, s megnyomja a gombot. A roló megáll. Kényelmesen bebújhatnánk alatta, ám a férfi a fejével int, hogy ácsi, még nem nyitott ki. Vagy fél perc telik el így, nem tudni, mi van; oldalt egy eladónő halad a gondolák felé tucatnyi kabátot ölelve, a sok kabát egészen beborítja.
A kurva életbe, mondja aztán valaki másfél perc múltán, hát miért állunk. A barna köpenyes sehol. Megtelik a levegő friss, tavaszi szél fútta, rebellis felismeréssel: nem a roló alatt kellene bebújni sunyin, lopózva, rókaúton, hanem a rolót kellene darabjaira törni. Ez a senki uralkodik rajtunk, nézzék meg a kitaposott cipőjét, ő is a kilósboltból öltözik, mégis az eszét játssza. Ez folyik az egész országban most már lent is, a senkik dirigálnak, teli szájjal harsognak, és összeugrasztják az embereket. Nem szabad mindenbe állandóan beletörődni, mindig mindenre tekintettel lenni; eljött a pillanat, amikor nincs tovább, amikor le kell verni valakin a sok megaláztatást.
Ám úgy látszik, mindig van tovább. Mert ekkor visszatér a barna köpenyes, és megnyomja a gombot. A roló újraindul. Már vágnánk a képébe a karóránkat kocogtatva, hogy két perce ki kellett volna nyitnia, őmeg a privát, mocskos ügyeit intézte, amikor a gondolák felé fordul: – Hajnalban ment el. Pedig a nővérek szerint az utóbbi napokban már egészen jól volt – mondja száraz hangon a kabátos nőnek, majd hozzáteszi: – Este még evett is a vacsorából. A roló már egészen fönt, betódulunk.
A szerző az Élet és Irodalom munkatársa
