És még nagy arcot is mutattak hozzá. A parlament elnöke például, a hatásköri túllépéstől sem törődve, rendreutasította azokat a képviselőket, akik hangosan hüledeztek, amikor Schmitt Pál arról beszélt, hogy aljas politikai támadás áldozata, és nem mellesleg tiszta a becsülete. (Pont az? Pont neki? Pont most?) A beszéd utolsó mondatáig egyáltalán nem lehetett még sejteni sem, hogy mi lesz a poén a napirend előtti elnöki felszólalás végén. Azt hallottuk, amit napok óta szajkózott az elnök, és a kételynek még szikrája sem volt felfedezhető azokban a szövegekben.

Telnek, múlnak a napok, és hiába múlt el az államfő sérthetetlensége azzal, hogy már nem államfő, azóta sem szólalt meg egyetlen kétharmados Nagyúr sem, hogy: „Bocs, kínos a helyzet, tényleg gáz ez a dolgozat, de legalább a korára legyetek tekintettel…”

A Nagy Tavaszi Hazugság nem az önkielégítés egyik módja, hanem mélyről jövő rettegés hajtja. A félelem attól, hogy könnyen léket kaphat a nemzeti birodalom hajója. Január végére, ahogy nyilvánosságra kerültek dokumentumok, a kettőnél nagyobb számmal szorozni és osztani tudó magyarok közül már lényegében senki sem feltételezte, hogy Schmitt Pál maga írta a doktorit. Ezért a nagyokosok azt tanácsolták az elnöknek, hogy tegyen rá még egy lapáttal, mondja azt, hogy nemcsak hogy ő írta, de az eredeti szerzővel nagyon jó barátok voltak, közösen dolgoztak a bolgár kutatóval az eredeti doktorin, amelyből csupán csak visszavett 180 oldalnyit magának Schmitt. Ez a taktika annak a képletnek az alkalmazása, hogy, aki a pofátlansági versenyt tovább bírja, az nyer. Csakhogy váratlanul felbukkant egy másik tudós a doktoriban, akinek a magyarra fordítója ráadásul jobb stílusérzékkel volt megáldva, mint a bolgár alapanyag magyarra átültetője. Így lett égbekiáltó a szövegeket egybevetni tudó tömegek számára, hogy már legalább három magyar ember írta az egy magyar ember, az emberek embere dolgozatát.

Korábban még azt hitték, hogy lazán lerázhatják magukról az ügyet. Odaállt Szíjjártó a kamerák elé, és lebulvározta a hírforrást. Ez se vált be, de eszük ágában sem volt visszakozni. Jött az újabb hazugság, hogy a doktori megfelelt az akkortájt érvényes szabályoknak. Ez a nyílt hazugság a mai napig kitart, minden cáfolattal dacolva. Vagyis a tények tényleg nem számítanak. Valami sokkal fontosabb, mint a meztelen igazság. Ez nem lehet véletlen. Annak igazi oka van, ha valaki mélyen hiszi, hogy leleményes kommunikációval a tények bármikor legyűrhetők.

És majdnem sikerült is nekik. Csak azzal nem számoltak, hogy ez nem szimpla lopás, hanem valami más. A hazudozásokkal egyre mélyebbre ásták magukat, mert a hitelesség intézményét ostromolták. Aztán sok hónap alatt kitalálták, hogy majd az általuk irányított „független” bizottság kimossa valahogy az elnököt. Léptek egy nagyot, és már egy intézményt is létrehoztak a hazudozáshoz. Így lett intézményesített a sunnyogás. Testületet kényszerítettek a csúsztatásra, a szálak összekuszálására, mert ezt kívánta a licit. Csakhogy a független szakmai szervezetben akadt egy igazán független jogász, aki már nem adta a nevét a szervezett csaláshoz.

Sebaj. Kijelentette a KDNP, hogy lezártnak tekinti az ügyet. A Fidesz örült, hogy a bizottság megvédte az elnök becsületét. Nem védte meg - csak megrágalmazták a konzulenseket, akik nem hívták fel az elnök figyelmét valamire, amiről nem is kellett volna tudniuk, mármint, hogy a tudás a doktoriban valakitől lopva van. Schmitt Pál azonban, szorult helyzetében elárulta őket. Ha valaki, akkor a konzulensek és az opponensek tudták a legjobban, hogy Pali bácsi képtelen lenne egy ilyen dolgozat megírására. Ezért vezették a kezét, ahogy az elnök önleleplezően szajkózta. Talán annakidején megnyugtatták. Talán még vitáztak is. Talán Pali bácsi aggódhatott, hogy de gyerekek nem lesz ebből baj? Mi mással lenne magyarázható a köztársasági elnök makacs ragaszkodása, ahhoz, hogy őt a kollégái húzták a csőbe. Neki nem szólt senki – állítja folyamatosan, hogy nem szabad jelöletlenül szövegeket senkitől sem átvenni a doktoriba, aminek amúgy az eredeti célja, hogy új következtetéseket mutasson fel a szerző.

Itt vált világossá: a kezdetektől fogva mindenki átvert mindenkit. Persze, hogy a szemérmetlen hazudozástól a civilek közül is egyre többen elveszítették a türelmüket. Emelték a tétet a jobb oldalon, mert a miniszter felbontatlanul visszaküldte a vizsgálati jelentést, vagyis a kormány kivonult a rendszerből. Schmitt Pál pedig arról beszélt, hogy nem kérdezték meg az ügyről, amit másnap cáfoltak az intézmények vezetői. Újabb nagy rakás hazugságkupacot nyomtak a halomra. Aztán elkezdték a relativizálást, a baj kisebbítését azzal, hogy általánosnak állították be a csalást. Különösen a sportolók számára volt könnyen elérhető a doktori akkortájt – ez lett az új taktika. Újabb kupac a halmon, Aztán bepróbálkoztak az úgynevezett kegyes hazugsággal. Végül kiterjesztették a kört a politikai kegyeltekre, mondván, a rendszer volt a hibás, és nem az elnök.

Szép lassan porig alázták a tudományos élet szereplőit is. Mert a saját hazugságaik mentegetésére még az sem volt nagy ár, hogy a hatalom a nevét adta a gyalázkodáshoz: Magyarországon nincs is tisztességes tudós, nincs valóságos tudományos teljesítmény, itt mindenki lop. Abban bíztak, hogy ez a kérlelhetetlenség, ez a túlgesztikuláció, eddig még mindig bevált, bátran nyúltak a kedvelt recepthez.

Ahogy szokták, arra játszottak, palira vesznek mindenkit. Ekkorra fogyott el a diákok türelme. Az ő mindennapi teljesítményüket és elkötelezettségüket vette semmibe a nagy ívű hazugsággal a hivatalos kommunikáció. Nevetségesnek állították be a tisztességest, és leleményesnek a tisztességtelent. A gyerekek eltűnődhettek, a rendes polgárok is elmerenghettek azon, minek tanuljanak, minek öljenek órákat, heteket, éveket bonyolult ismeretek elsajátításába, ha az egész egy nagy svindli? Rájöttek a tudományos élet képviselői is, hogy a tisztességes munkába vetett hitet árulja el a hatalom csak azért, hogy kimentsék az elnököt. Aránytalanul növelték a tétet, mert rettegtek valamitől.

Azzal szembesült az ország, hogy itt gátlástalanul lépnek fel a tisztesség nevében, a tisztességtelenség védelmében. Igazán világossá a nagy összefüggést a kétharmados hatalom riporterei tették. Felfigyelt a világ is arra, hogy a centralizált média vakon és túlbuzgóan hajtja végre a zsigeri parancsot. Így lettek kiválasztva. Ők testesítik meg a közpénzen tartott elvtelenséget.

Vizsgálni ma már csak azt kell, hogy miért húzták el ennyire Pali bácsi ügyét? Miért akarják elrejteni újabb hazugságokkal azt, ami a napnál világosabban disznóság? Miért hisznek még mindig abban, hogy a hazugságlicittel elkerülhető a lebukás? Minden bizonnyal csak azért, mert nagyon mélyen hisznek a saját stratégiájukban, abban a politikai kommunikációban, amely mára egy mások által lényegében kontrollálhatatlan hatalom megszerzéséhez vezetett. Makacsul ragaszkodnak a rögeszméhez: még véletlenül sem tűnhet fel esendőnek a köztársasági elnök, mert akkor a többi nimbusz sérülékenysége is felvethető. Esetleg milliók fejében suhanhat át a gondolat: maszlag lehet a többi állítás is, amit megkérdőjelezhetetlen tényként harsog a lánctalpas kommunikációs csapat.

Ha már tömegek tekintenek úgy a legfőbb közjogi méltóságra, mint egy eltévedt szendvicsemberre, aki büszkén cipeli a hátára szerelt és mindenféle nemzeti motívumokkal teleragasztott kartonlapot, akkor könnyen nevetségessé válhatnak az imamalomból konténerekkel szállított régebbi panelek is.

Arra gondolhattak a kommunikációs konyhában: ha csak egy kicsi engedményt tesznek, elkezdődhet a gyanakvás: a megtévesztés lényege a fenyegetően egyszólamú szövegelés. Elég egyszer felvillantani, hogy kikezdhető a rideg rend, és a következmények könnyen kezelhetetlenek lehetnek. Felvetődhet egyre többekben, hogy ez a nagyon elszánt tempó, ez a háborús hang, a demokráciától idegen megfélemlítés maga a szertartás. Ennek szakrális tartozéka az, hogy például az ellenfélből azonnal ellenséget faragnak, és a legapróbb ügyre kiterjesztik a fullasztó szóáradatot. Az új hit nyelve a tézisek megkérdőjelezhetetlensége. Márpedig, ha a tanításból egyetlen tézis cáfolhatóvá válik, akkor maga a hit válhat megkérdőjelezhetővé.

Ezért nem volt más menekülési út a számukra, csak a gátlástalanul és rettenetesen következetes megtévesztés. Ezért hazudnak, és hazudnak, mert nincs más választásuk. Nem tehetnek engedményt, hiszen akkor összedől az építmény. Mert biztosak voltak abban, hogy elég egy kicsi rést ütni a falon, az omláshoz vezet. Egyetlen lapot elég kivenni a kártyavárból, azonnal összedől. Ezért ragaszkodtak az első perctől az utolsóig a nevetségesen tarthatatlan állításaikhoz.

A modern médiatérben joggal kellett tartaniuk attól, hogy a fejükre olvassák: de hiszen ugyanilyen hazugság az Alkotmánybíróság létszámának felduzzasztása! Ugyanilyen hazugság a magánnyugdíj- pénztárakban lévő vagyon eltőzsdézése. Az alkotmány lerákosistázása, a Mol részvények megvásárlása, a kolontári gát építésének kényszere. Ugyanilyen blöff az IMF védőháló, a munka alapú társadalom, a radikális adócsökkentés, a gazdagokat kényeztető adórendszerre az arányos jelző ráragasztása.

MARABU RAJZA

Az egymillió új munkahely ígérete. A szárnyvonalak felszámolásakor a falurombolással való pánikkeltés. Most pedig a drámai járatritkításról, mint fejlesztésről való beszéd. A vizitdíj elleni szervezett népszavazás. Vagy az érdekegyeztetés helyébe rakott gömböc-szervezet. Ugyanilyen hazugság a tandíj elleni lázítás nyomán mára kialakított önköltséges rémálom. Kamu a filmesek kriminalizálása, kamu Sukoró, kamu lett még a Hunvald ügy is. A tekintélyes bírók nyugdíjkorhatárral való eltakarítása. És mekkora kamu a nemzeti együttműködés, meg nemzeti konzultáció, meg a jobbiknak a tasli, a fülkeforradolomról már nem is beszélve.

A megtévesztés, a félrevezetés, az átverés, a kamu, a blöff, a hazudozás szigorúan zárt rendszerén a beépített korlátoltság ütötte a gigantikus lyukat.

A tömegek pedig megérthetik: ha ez lenne az új politika, akkor köszönik, nem kérik.

És már nehezen lesznek újból palira vehetők.

A szerző újságíró