Orbán szerint a világ
A semmittevés ugyan ritkán elégséges elvárás egy kormánnyal szemben, de azzá válhat, ha megismerjük, milyen az, ha tesz valamit. Most az Orbán-kabinetnek és nekünk is az lenne a legjobb, ha kölcsönösen kifújhatnánk magunkat. Ami a gazdaságot illeti, a kormány éppen ezt teszi huzamosabb ideje. Lényegében ősz óta látszik, hogy Matolcsy végképp kifogyott zseniálisnak tartott ötleteiből. Nem maradt más hátra, mint a cilinder mélyéről előszedegetni a legklasszikusabb megszorító, pénzbeszedő módszereket, valamint abban reménykedni, hogy előbb-utóbb langyosabb szelek fújnak Nyugat felől. A nagy várakozás időszakát éljük. Fellegi vár az IMF-re, az IMF vár az EU-ra, az EU vár Orbánra. Már csak Orbánnak kellene Fellegire várnia, és akkor körbe is érnénk.
A kormány belső tartalékai elfogytak, gazdasági mozgástere beszűkült, így nem nagyon van más lehetősége, mint remélni, hogy gazdasági elképzeléseiből legalább nyomokban megvalósul valami. Annyi már biztosan nem fog, mint amennyit remélt, viszont a fénylő gazdasági növekedés beindulásáig szükséges időt áthidalni hivatott, a bankoktól, multiktól, nyugdíjpénztárakból összeharácsolt pénzek villámgyorsan elfogytak. Örülhetünk, ha a kormány magát képes lesz finanszírozni, a gazdaságnak már nem maradt, aki lendületet adjon. A retorikája és tettei elriasztják a külföldi tőkét, a bankoknak eszük ágában sincs idehozni forrásaikat. Németország ipari tartományaként várjuk, hogy ebből vajon mi lesz. Kapunk-e impulzust Európától, vagy csak szisztematikusan visszaadja, amit az Orbán-kormánytól kapott?
Rugózik rajtunk az Európai Unió? Igen, rugózik. Nem konkrétan azért, amiben éppen megnyilvánul ez a csuklóztatás. Ha röviden meg kellene fogalmazni, hogy mi nem tetszik az EU-nak, akkor azt mondhatnám, hogy az, ami nekem se: ez az egész.
Az csupán politikatechnikai kérdés, hogy ennek a nemtetszésének milyen eszközökkel ad hangot. Úgy büntet, ahogy tud, de nem okvetlen azért, amiért mondja. Orbán Viktor számára a kormányzása legelején kiderült, hogy a bűvös 3 százalékos államháztartási hiányt tartania kell, ha fene fenét eszik is. Ez volt az az üzenet, amit azonnal megértett, bár nem erre számított. Teljesítette, hát akkor meg mi a baj, szórakoztok velünk ott, Brüsszelben? Ahogy teljesítette, az a baj. Meg ahogyan csatába kényszerítette azt az EU-t, amelynek a kezében van a végső adu: a pénz. Ha erre nem lenne szüksége, akkor se lett volna értelme konfliktust keresnie, ahogyan az IMF-fel sem. De Orbán politikai üzemanyaga az ellenség, aki ellen harcolni lehet. Ha idehaza mindenkit legyőzött, akkor keres külföldön. Akkor is, ha azok nem akarnak vele harcolni, nem is értik, miért akar velük háborúzni, de kellő ingerlés után azért már ők is kiosztanak egy-két tockost, csak, fájdalom, mi a leggyengébb sallerüktől is felborulhatunk. Orbán ok nélkül túl sok haragost gyűjtött azok között, akiktől most segítséget vár. Ők most azt látják, hogy van egy uniós tagállam, amelyik úgy viselkedik, mintha kívül lenne, és egy olyan országot épít, amelyen nekik nincs, ami tessen, ehhez az országépítéshez viszont attól a kéztől várja a pénzt, amelyet egyébként nem győz eltolni magától.
Nem a hiánnyal, az ombudsmannal vagy a bírók nyugdíjával van baj, hanem az egésszel. Ahhoz viszont, hogy ezt meglássuk, távolabbról kell ránéznünk. Így érthetjük meg csak az Orbán-kormány gazdaságpolitikáját is. Elemenként vagy csupán egymással összefüggésben vizsgálva egy unortodox katyvasz, tankönyvszerűen megvalósíthatatlan döntéshalmaz. Messzebb lépve áll össze a konkrét ecsetvonásokból a kép, ami csaknem fölöslegessé teszi a festő ecsetkezelése feletti búsongást.
Orbán Viktornak ugyanis nem gazdasági programja van, hanem társadalomátalakítási. Na ez az, ami nem tetszik.
E terv megvalósítása szempontjából ugyan nem mellékes sem neki, sem nekünk, hogy milyen gazdasági eszközöket alkalmaz, de világosan kell látni: a konkrét lépések üdvös voltáról való vita eltakarja a lényeget. Azt, hogy milyen ország, milyen világ épül itt.
Az Orbán-kormány kimélyíti és kiszélesíti azt az árkot a magyar társadalomban, amelynek a „túloldalán” maradnak azok, akiknek a felemelkedésre, az árok másik oldalára való átjutásra nem vagy csak meseszerűen lesz módjuk. Ha róluk nem is mond le teljesen a kormány, nem számol a felemelhetőségükkel, és ebből fakadóan nem is áldoz különösebben arra, hogy megpróbálja felemelni őket. Alig vár tőlük valamit, és ezért alig ad nekik valamit.
Nem tagadható, hogy ezzel csökkenti az állam költségeit. Kevesebbet kell valódi szociális segítségre, oktatásra, egészségügyre költeni. Az árok túloldalán lévőkben már ki sem alakulhatnak azok az igények, elvárások, amelyeknek állami feladat lenne eleget tenni. Felemelni drága és hosszadalmas, lenn tartani olcsó és egyszerű.
Az árok napos oldalán lenne az adományokkal lekötelezett nemzeti arisztokrácia, az állással az udvarba emelt és függővé tett „mandarinátus” az állami iskolákig, kórházakig, járási hivatalokig bezárólag, és a gazdasági eszközökkel felpumpált középosztály. Ők azok, akiket és akikre épít a kormány, és akiktől elvárja, hogy megerősödvén befizetéseikkel eltartsák az államot. Ők sem érezhetik azonban biztonságban magukat, jólétük az államtól és a hatalomhoz való hűségüktől függ, így vagy úgy.
Ha ezen a szemüvegen keresztül nézzük a kormány és a kormánytöbbség eddigi törvényeit és intézkedéseit, akkor minden a helyére kerül. Minden világosan ezt a célt szolgálja, legföljebb rosszul. Az adó-, a szociális, az oktatási és az egészségügyi rendszer átalakításától a közigazgatás átszervezéséig bezárólag. Nem kérdéses, hogy mit akarnak, mit miért tesznek. Nem rögtönöznek, a lényegben semmiképpen sem.
Ez a rendszer akkor működőképes, bár akkor sem szeretni való, ha a kedvezményezettek el tudják és el akarják tartani. Ehhez azonban túl sok embert hagy Orbán az árok túlsó oldalán, az innensőn lévő keveseket pedig arra kényszeríti, hogy ha a szavazatukat neki is adják, a pénzükkel már ne tegyék ezt. Mert rájönnek, hogy eztán nincs mit várniuk az államtól. Ha ugyanis rendes orvosi ellátást, gyereküknek megfelelő oktatást, maguknak elég nyugdíjat akarnak, akkor csak magukra számíthatnak. A saját pénzükre, amiből minél többet el kell dugniuk az állam elől.
Működhet így egy állam, működik is sok. Bízhatunk abban, hogy az árok jó oldalára kerülünk, és lesz elég pénzünk magunkat magas fallal körbekeríteni és felfogadni az árok túloldaláról azokat, akik majd megvédenek bennünket a sorstársaiktól. Ne lepődjünk meg hát, ha Fideszhez máig hű ismerősünk az elsők között viszi a megtakarítását Ausztriába, rögtön magánrendelésre megy, ha baja van, és a gyerekének azt tanácsolja, hogy menjen külföldre, ha jót akar. Lehet ilyen országban élni, csak én nem szeretnék. Akkor sem, ha az árok napos oldalára kerülnék.
Azt nem remélem, hogy Orbán meggondolja magát. Ő az általa elképzelt szép új világot építi. A továbbépítésnek nem a belátás, hanem a pénz szab határt. Ezt most azoktól a haragosaitól kell kérnie, akiknek kicsit sem tetszik, amit csinál, vagy azoktól beszednie, akiket eddig kedvezményezett. Rajtuk kívül már csak azok maradtak, akiket ezzel éppen az árok túloldalára lök.
