A szuverenitás délibábja
Ezt a mondatot – egy vitájukban válaszul – De Gaulle-nak szánta, aki grandiózus elképzeléseket volt képes felvázolni a jövő Európájáról, amely az Atlanti-óceántól az Urálig terjedő szuverén államok közösségéből állna, de mihelyst konkrétum, például a közösség közös védelme is szóba került, képtelen volt kibújni francia tábornoki egyenruhájából. Ellentámadásba lendült, s a „hontalan európai hadsereg felbujtójának” minősítette Monnet-t.
Európa egyesítése, mint minden békés forradalom, időt vesz igénybe – mondja Monnet, akinél távolabbra kevesen láttak a történelemben, s aki élete végén már kissé keserűen bizonytalanodott el: nem volt-e a könnyebben megragadott vége a gazdasági integráció annak az erőfeszítésnek, hogy Európát kitaszigálják a két világháborúba torkolló évszázados kátyúból, s nem lesz-e nehezebb a politikai egyesítés? Még inkább az „európai eszmény” megteremtése.
„Európa atyja” 1979-ben hunyt el, az azóta eltelt több mint harminc év bizonyította, hogy keserűsége megalapozott volt, mint ahogyan azon komoly gondolkodók – például John Lukacs – kételyei is, akik szerint a nacionalizmusok legyűrik a közös Európát.
A földrészen újraéledő vagy inkább teljesen soha ki sem halt, meg nem haladott nacionalizmusok legalább kétfélék. A Nyugat fejlett országainak nacionalizmusa mindenekelőtt az idegen – elsősorban az iszlamista – bevándorlók ellen hergeli a gazdasági bajok miatt mind jobban elbizonytalanodó polgárt. Főként tehát az Európai Uniót kívülről fenyegető veszéllyel riogat. Míg Közép-Európa országainak éledő nacionalizmusa unión belüli nacionalizmus, az EU intézményrendszere ellen irányul, mint ami az autonómiájukat fenyegeti. Eltekintve most attól a primitív „érveléstől”, amely Brüsszelt a hajdani kommunista Moszkvához hasonlítja, ha az autonómia féltésének nincs is semmi alapja, de a Nyugat általi lekezelés érzetének vannak történelmi okai és megélt tapasztalatai.
Ez a Nyugat által Közép-Európára kiosztott „másodlagos történelmi szerepnek”, annak a nagyhatalmi politikának a következménye, amellyel – az Oroszországtól és a német egységtől való félelmében – mind a brit, mind pedig a francia politika a térséget kezelte. Ahogyan az európai politikai egyensúlyt előbb 1815-ben, majd az első világháború után megteremtette, s amelynek alárendelve kezelte a Habsburg-birodalom felbomlása után a Monarchia helyén megalakuló nemzetállamok sajátos érdekellentéteit és viszonyait.
– Közép-Európa a franciák szellemi konstrukciója németpolitikájuk szolgálatában – írja a térségről szóló könyvében Catherina Horel francia történész. Ez volt nemcsak a XIX. században, de már jóval korábban is.
Ezt egyáltalán nem zavarta, hogy Ausztria a szó nyugati értelmében nem nemzetállam volt, hanem többnemzetiségű parlamentáris monarchia és dinasztikus állam. Inkább kulturális és történelmi fogalom, amelynek az 1815-ös és azt követő „európai összhang” kánonja szerint fenn kellet maradnia a német egység egyensúlyaként, amelynek föderális újjászervezése még az első világháború végén is napirenden volt. Ez a próbálkozás elbukott azon, amiről a nyugati nagypolitika nem volt hajlandó tudomást venni, s ami a „Habsburg globalizáció” legnagyobb centrifugális és egyben legnagyobb centripetális ereje volt. Hogy állami létüktől megfosztott vagy azt soha meg sem élt nemzeteket fogott össze egyetlen dinasztikus államban, ahol a nemzetek mindegyike mártírtudatot, szorongást, megsemmisüléstől, áldozattá válástól való félelmet, balsorsot halmozott fel, a nemzet tragédiájának vízióját hordozta, s hordozza máig kollektív tudatában. Azt az érzést, hogy csak játékszer a nagyhatalmak játszmáiban, nem lehet saját akarata s felelőssége sorsának irányításában.
Ezt a kollektív tudathozadékot nem szabad alulértékelnünk. Tony Judt brit történész írja: „1914-re már abszurddá és anakronisztikussá váltak a nemzetek közötti civakodások, a birodalmak és a feltörekvő nemzetek határvitái. Így például gazdaságilag semmi értelme sem lett volna az Osztrák Birodalom feldarabolásáról beszélni… a birodalom a modern gazdasági élet nemzetköziesedésének eleven példája volt… Az emberi tevékenység elsődleges színtereiként a nemzetközi piacok léptek a nemzetállamok helyébe.” Ám a globalizáció emez első, kezdeti korszaka borzongtató véget ért, s a gazdaság látszólag megállíthatatlan logikája fölött kiütéses győzelmet aratott a kölcsönösen antagonisztikus és politikailag instabil nemzetállamok felemelkedése. Amely szétverte a Habsburg-globalizmust.
Versailles-ban, Trianonban, a Monarchia utódállamainak elismerésében csak a soknemzetiségű birodalomban mind vehemensebben éledő államalkotói akaratot, a szuverenitás illúzióját és délibábját ismerte el a Németország felett győzelmet arató antant, s találta szemben magát a legkellemetlenebb következményekkel: a nemzetállamok szinte kezelhetetlenül szövevényes érdekhálójával, aminek csak egyik problémakezelő próbálkozása volt a francia kisantant létrehozása.
Hogy a nacionalizmus és a revizionizmus merre vezette Európát és a világot, azt megmutatta a második világháború, amely viszont alapvető fordulatot hozott. Mert abban, hogy Lengyelország – Németország rovására és a Szovjetunió gyarapodására – Nyugatra „tolódott”, abban, hogy létrejöhetett a két ideológiai tömb ütközőzónája, ahogyan az egész európai „rendezés” megvalósult, hogy Németországot nem darabolták öt vagy hét államra, mint Roosevelt tervezte, vagy hogy nem hoztak létre egy északi Németországot és egy délnémet–osztrák–magyar államszövetséget, mint Churchill elgondolta, nemcsak Sztálin energikus céltudatosságát, Roosevelt jóindulatú enerváltságát és a brit világbirodalom szétesését és elgyengülését kell látnunk. Hanem azt, amit Theo Sommer német lapkiadó így foglal össze: a második világháború egy majd ötszáz éves korszakot zárt le, mikor az egész világ sorsa Európában dőlt el. Az európai történelem ettől kezdve már nem világtörténelem, hanem csupán regionális történelem, s a második világháború után magát az európai rendezést sem elsősorban európai, sokkal inkább világpolitikai szempontok határozták meg. Az első világháborúval szemben most nem a nemzetállamok nacionalizmusa, hanem az ideológiai kettéosztottság birodalmi szempontja aratott kiütéses győzelmet „a gazdaság látszólag megállíthatatlan logikája fölött”.
Az ideológiai atomernyő alatt egy organikus és egy mesterséges gazdaságipolitikai közösség jött létre. Míg Nyugat-Európában a korábbi nemzetállami nacionalizmusok tompultak, és még a németektől való félelem okán, de már a XIX. századi berögzüléseket elnyomva létrejött előbb a Szén- és Acélközösség s később a Közös Piac, addig Közép-Európa nacionalizmusait nem feloldani, hanem elfojtani igyekezett az ideológiai központ, Moszkva. Hogy mennyire sikertelenül, azt jelzi: húsz évvel a rendszerváltás után, most éppen az autonómia leplében, hatásos politikai erőként lehet felhasználni a nacionalista démonokat.
1989–90-ben a volt szocialista országok sorsa és Németország egyesülése foglalkoztatta a politikát és a közvéleményt. Nem a közép-európai polgár gondolkodásának felszínével volt gond. Az unió a siker jelképe volt, a jólét záloga. Ám a kényszerű szovjet tömbből kilépve az országok közvéleménye jobban értette a nemzeti függetlenség, a szuverenitás nyelvét, mint az európai egységét.
A labilis Szovjetunió léte akkor elnyomta a kételyeket, s az uniót arra sarkallta, hogy a közép-európai szovjet utódállamokat minél előbb – meglehet elsietve – bevonja az Európa Ház rendszerébe, pedig már akkor is akadtak, akik ezt a folyamatot egy regionális integráció köztes szakaszán keresztül gondolták hatásosabbnak. Az ilyen próbálkozások – például az 1991-ben létrehozott visegrádi csoport – nem sok eredményre vezettek. Mindenesetre a hajdani Közép-Európa mára gyakorlatilag felolvadt Nyugat-Európában, amely viszont ezzel az unió keretébe húzott minden ottani feloldatlan történelmi traumát, benne a nemzetállami nacionalizmusokat is. Amiket most a térség jobboldali populista politikusai országuk szuverenitása megvédéseként csomagolnak be.
A szuverenitás ilyetén felfogása már majdhogynem érthetetlen Nyugat-Európában. Még akkor is, ha dacára a francia–német megbékélésnek a kilencvenes évek elejéig ott is élt a félelem az egyesült Németországtól. Az egyesülést mind a britek, mind a franciák hevesen ellenezték, Gorbacsovnál opponálták, s az amerikaiak is csak akkor egyeztek bele, amikor Gorbacsov rábólintott. A Kreml talán messzebb látott, mint sokan a fejlett Nyugaton. Moszkvában talán látták, hogy vége ugyan az ideo lógiai alapon megszerveződött kétpólusú világnak, de a valamikori hagyományos európai egyensúlypolitika is visszahozhatatlan. A politikai nemzetállami keretek az azonos – akár az európaitól eltérő – kulturális-gazdasági térben végleg feloldódnak. A munkamegosztás, a termelés, a piac és a tőke piac globalizálódása hatalmas egységekbe tereli a korábbi politikai nemzetállamokat, vége a XIX. század óta uralkodó európai modellnek.
A kapitalizmus nem politikai forma, az állam pedig nem több, de nem is kevesebb, mint a polgárok közössége együttélésének, önigazgatásának és gazdasági tevékenységének kerete, amely keret szétfeszíti a politikai nemzetállamokat, ápolandónak és védendőnek meghagyva nekik a kulturális autonómiát, míg a politikai autonómia mind több területét egy nagyobb egység kezébe adja. Európa bármennyire is ezerarcú, azonos kulturálisgazdasági tér, amely csak mint ilyen tudja felvenni a versenyt olyan sűrűsödő erőközpontokkal, mint Kína, India, Oroszország, az Egyesült Államok, Latin-Amerika, vagy amilyen Afrika lehet.
Amikor a magyar kormányfő retorikájában oly hevesen védelmezi a szuverenitást az Európai Unióval szemben, nem tesz mást, mint saját hatalma erősítésének érdekében kihasználja, hogy vélt, valós vagy túlgerjesztett félelmében a legtöbb polgár készséggel visszamenekülne a szilárdnak hitt, de évszázadokig illúzióként megélt, akár autoriter nemzetállam szuverenitásába, mint előre, a még kiforratlan demokratikus európai szuverenitásba.
