Ne izguljanak, minden ismerős lesz! Visszalépünk az időben oda, amikor maguk kezdték az első osztályt. A tanár újra csak néhány tankönyv közül választhat, központilag előrajzolt menetrend szerint halad, az intézmények közötti eltéréseket szűk mezsgyére szorítják. Sokkal jobban hasonlítanak majd egymásra az iskolák, mint most. Legalábbis eddig ennyit olvastak ki az új oktatáspolitikai irányelvekből. Az iskolaigazgató nyugtató szavai hallatán a szülőket kiverte a víz. Holott eleve gombócba ugrott gyomorral érkeztek.

Már több hónapja rótták a köröket az iskolaválasztó futamon. Tavaly is teljesítették, de végül arra jutottak: érjen még a gyerek.

Most már nincs mire hivatkozni. Nincs apelláta, a gyereknek iskolába kell mennie! Meghallgatták az óvó néniket, a sokgyerekes szomszédot, a játszótéri anyaklub tagjait és még azokat, akik szembejöttek. Feltúrták az internetet, majd betáblázták a naptárat: tájékoztató, sulikuckó, szöszmötölő, bemutatóórák, előkészítő, játékos foglalkozás. Novemberre elbizonytalanodtak. Decemberre eluralkodott rajtuk a tanácstalanság. Januárra megcsömörlöttek. Túl sokat láttak. Sípszóra jelentkező gyerekeket, helyesírási hibával tűzdelt tanári vázlatot, az alkohol könynyű páráján át névtáblát mellre tűző tanítót, habilitálással egyenértékű „tájékozódó beszélgetést” szervező pedagógust, pattogó parancsszavakat, sorakozóért kiosztott fekete pontot, szamárpadot, ahová a tanár szemét se veti.

Az idő múlásával nőtt bennük a fásultság. Mindegy. Nem olyan nagy a különbség. Lovak közé a gyeplőt... Azután eszükbe jutott a nagy testvér első napja az iskolában. Amikor a tanító néni kéztördelve elnézést kért, amiért ez annyira fiús osztály lett, és ezért lassabban haladnak majd. Fel se nézve a „fi ús osztályt” karéjban körbeálló, többségükben fiús szülőkre. Akiken áramütésként szaladt végig az aggodalom kíváncsi, eleven eszű, ízig-vérig fiúk miatt. S akik egyéves küzdés után belátták, gyermekük nem képes lányhoz méltó türelemmel tökéletesre kanyarítani a cica betűt, Mosó Masa mosodáját olvasni, ha egyszer otthon már az egri vár ostromán izgulnak, és délutánra menetrendszerűen kitör belőlük az intőt érő féktelenség.

Iskolakeresés újra. Pironkodás és kérlelés a befogadásért, miközben maguk se tudják, miért nekik kellene szégyenkezniük. Most, évek múltán, könnyű elégtétellel megüzennék, hogy az akkor elűzött fiút hezitálás nélkül vették fel a nyolcosztályos gimnáziumba. Bár ez a konvenciókból kilépő, régi időket messze maga mögött hagyó tanár nélkül az új iskolában aligha sikerülhetett volna.

De nem üzennek, csak néznek az igazgatóra, aki elmondja, mennyire ismerős lesz minden. S remélik, ez csak Vackorra vonatkozik az első béből, amit itt is, otthon is elolvasnak majd.