Miután kiderült, hogy ő Schmitt Pál legesélyesebb utódja, Kövér László sietett megnyugtatni táborát, hogy nem fogja elárulni őket. Rendületlenül szidni fogja a valutaalapot, az Európai Uniót, és úgy általában a Nyugatot, hiszen vannak még sámánjaink, akik, ha táncra perdülhetnek a Parlament kupolatermében – ahogy az meg is történt a Ház elnökének jóváhagyásával –, visszavezethetnek a Szent István előtti korszakba, és ezzel megmenthetik a hazát a romlott Nyugattól.

Bár a kormány és emberei egyre inkább az ilyen hangszerelésű megoldásokba vetik bizalmukat, gondjaink enyhítésére lenne másféle recept is. Mielőtt még meggyőznének, hogy nincs, talán érdemes összefoglalni a kiút fő elemeit.

Sanyarú állapotunk lényege, hogy szerény teljesítőképességű nemzetgazdaságunk nem tud előteremteni elégséges forrást egyrészt a felhalmozódott adósság törlesztésére, másrészt egy méltányos és fejlődő társadalom működtetésére. Ha az utóbbi céltól még többet elveszünk, a teljesítőképességünk tovább csökken, a törlesztés még nehezebbé válik. Ha nem törlesztünk elégségesen, nem kapjuk meg a talpon maradáshoz szükséges hitelt. Értelemszerű, hogy a megoldás egyrészt a terhek csökkentésében, másrészt a teljesítmény növelésében rejlik. De hogyan?

1. Tárgyalási pozíciónk ne az EU és a valutaalap feltételeivel való szembeszegülésről szóljon, hanem arról, hogy mit kérünk cserébe azok teljesítéséért. Számunkra a legfontosabb feladat finanszírozási költségeink csökkentése, a jelenlegi 8% körüli szintről 6% alá. A cél az EU és az EKB segítségével elérhető, mint ahogy azt be is bizonyították Olaszország esetében. Az eszköz a magyar euróban kibocsátott államkötvények részleges felvásárlása lenne, mint ahogy tette azt az EKB a dél-európai államok esetében. További tehercsökkentést jelentene, ha az EKB az általa létrehozott 1000 mil liárd eurós keret 2%-át amagyar bankrendszer rendelkezésére bocsátaná, amivel a magyar háztartások a még fennmaradt devizahiteleket a jelenleginél jóval alacsonyabb kamatszinten törleszthetnék. (A svájcifrank-alapú hiteleket euróalapúra váltanánk, a törlesztés pedig az EKB 1%-os kamatköltsége alapján lenne számítva.)

A várható ellenérv, miszerint az EKB az eurózóna központi bankja, ezért csak a zóna tagjaival foglalkozik, formailag aszimmetrikus, tartalmilag pedig vészesen sánta. Ha az EU és az EKB úgy érezné, hogy az MNB elnöke nem esküdhet fel a magyar alaptörvényre, hogy fizetésének módosításához szükséges az EKB hozzájárulása, hogy az MNB függetlenségének mérvadója nem a magyar Országgyűlés, éppen azért, mert az MNB felelősséggel tartozik az EKB-nek, hiszen működésének következményei lehetnek az EU pénzpiacaira, de az EKB semmiféle szerepet nem vállal a magyar kötvények piaci stabilitása érde kében, a viszony teljesen egyoldalú lenne. Tartalmilag az álláspont kifejezetten szerencsétlen, hiszen az EKB az euró védelme érdekében tett intézkedései – így például az 1%-os likviditási hitelkeret felállítása – tovább rontják versenyképességünket azzal, hogy hazánk és a zóna tagországai forrásköltsége közötti különbözetet növeli, éppen akkor, amikor gondjaink fő forrása versenyképességünk csorbulásában rejlik. Cserébe mi vállaljuk, hogy a költségvetés hiánya nem haladja meg a 2,5%-ot. Amennyiben vállalásunkat nem teljesítjük, az EKB visszadobhatja a piacra a fentiek alapján megvett magyar kötvényeket.

A leírtak értékelésénél figyelembe kell venni, hogy a jelenlegi piaci hozamok alapján Magyarország adósságspirálban vergődik. A 8% körüli hozamot a nemzetgazdaság csak 4,5-5%-os növekedéssel tudná kitermelni. Ebből a helyzetből a hozamok jelentős csökkentése nélkül nem lehet kijutni. Egy 4,5%-os valutaalap-hitel sokat segítene, de önmagában elégtelen. Az igazi ellenvetés a valutaalap eddig megfogalmazott feltételeivel szemben tehát nem a kormány szitkozódása, hanem az, hogy a felvázolt feltételrendszer elégtelen a probléma megoldására.

2. A nemzetgazdaság teljesítőképességének növelése a foglalkoztatás és a kibocsátás hozzáadott értékének – más szóval szellemi tartalmának növelésével lehetséges. Itt Schmitt Pál ügye emblematikus jelentőséggel bír. Mindaddig, amíg a kormány, elődjeihez hasonlóan, nem képes a tudás és a teljesítmény abszolút szuverenitását biztosítani, mindaddig, amíg pártolja a kérdéses eszközökkel előállított kérdéses tudományos jelentőséggel és tartalommal bíró értekezéseket – röviden, mindaddig, amíg nem az számít, hogy mi, hanem az, hogy ki –, a magyar gazdaság a szerény szellemi tartalmat hordozó alapanyagok, félkész áruk és a bérmunka vállalására van ítélve. Persze a magasabb hozzáadott értéket termelő munkahelyekért óriási nemzetközi verseny folyik, a versenyben való helytállás egy összetett és kemény feladat. De meg tudnánk csinálni, ha abbahagynánk a mutyizást.

A szerző az Oxfordi Egyetemen a Blackfriars Hall tanára