Mi a teendő? – kérdezi cikkében Lengyel László (Helyzet és kiút), miután pontos tömörséggel leírja az Orbán-kormány csaknem kétéves tevékenységének következményeit. Aztán válaszát – Bajnai Gordont idézve – azzal kezdi: 2014-ben, békés, tárgyalásos úton, helyre kell állítani a III. Köztársaság alkotmányos rendjét. Ez azonban nem fog menni, és ezért cél sem lehet.

A III. Köztársaságot nem lehet helyreállítani. Nem csak azért, mert az „egypólusú politikai erőtér” intézményrendszere kiépült, s éppen annak „bejáratása” van napirenden, s mert a kormányfő épp a napokban jelentette ki, hogy „amostani kétharmad után is van élet”. A kétharmados szabályok fenntartása ugyanis folyamatos konszenzuskényszert épít „a rendszerbe”, mégpedig ebben az ügyben konszenzusképtelen erők között. Nem lehet helyreállítani a III. Köztársaságot azért sem, mert a jelenlegi politikai erőviszonyokat és a társadalom közélet iránti érdeklődését elnézve, a Fidesznek minden esélye megvan rá, hogy a következő választásokat, akár különösebb manipuláció nélkül is megnyerje, s intézményrendszerét megszokottá tegye. Ha pedig csak kismértékben is, de konszolidálni tudja a gazdaságot, amihez elég volna akár egy csekély európai növekedés, úgy még a periférián mozgó auto riter rendszer elleni morgást is szép csöndesen bele tudná fojtani az anyagi javak élvezetébe. A III. Köztársaságot nem lehet helyreállítani, mert hosszabb távon mindenfajta restauráció életképtelen: erőszakos politikai érdekből, nosztalgiából fakad. Ám, ha meg is lehetne tenni, akkor sem volna érdemes. Mert életképtelenségét már csak azzal is bizonyította, hogy önmagában hordozta saját felszámolásának a lehetőségét, amit a 2010-es „fülkeforradalomnak” hazudott kétharmados alkotmányos pucscs óta csaknem befejezett ténynek nyilváníthatunk.

A köztársaság koporsójába csak az egyik szeget verte bele a Fidesz–KDNP. A szögverést lehetővé az a közönség tette, amely szótlan tétlenségben nézte, hogyan bontja le a szeme láttára a parlamentarizmus intézményrendszerét az egypólusú hatalmi központ. Ne váltsuk le a leválthatatlan népet, mert csalódott a demokrácia húsz év alatt megtapasztalt formájában, mert a mindkét oldalon stabilan szavazó hívőket leszámítva elege van a politikusokból, a pártokból, a parlamentarizmusból! Ne váltsuk le, mert a csalódottságért a teljes magyar politikai elit és a magyar értelmiség felelős! Mert alig tett azért, hogy a nemzet megértse: a polgári demokrácia szabadsága nem elérendő, s főképp nem materiális cél, hanem kínkeserves napi gyakorlat.

Ha végignézünk a III. Köztársaság húsz évén, semmiféle ösztökélést nem érezhetünk annak feltámasztására. Mivel tudnánk meggyőzni a tétlen polgárt, hogy álljon ki érte? Szinte semmivel. A későbbiek fényé ben felértékelődött jóindulatú kamikaze Antall-kormánnyal? Horn Gyula négy évének a nosztalgia és a pénzügyi kényszerek közötti ingadozásával? Orbán Viktor koronaúsztató első kabinetjével? Azzal az Orbánnal, aki a legnagyobb merényletet követte el a nemzet ellen, amikor egy egész „belga-generációt” nem konzervatív, hanem jobboldali sínre terelt? Egy olyan generációt, amely úgy vonulhatott volna be a történelembe, mint a modern polgári Magyarország megteremtője, amely végleg kiszellőzteti az ország áporodott levegőjét. Nem tette, egy fiatal nemzedékből és a „társutasokból” mameluksereget kreált, kettészakította az országot, s a magyar történelem legrosszabb hagyományaként, mai jobbágyságként a baloldalt és a liberalizmust tagadja ki a nemzet fogalmából. Jött két turnus egymást és önmagát marcangoló baloldali–liberális koalíciója, amely a Fidesz parlamentarizmusellenes hideg lehelletétől, önmaga hazugságaitól és korrupciójától gúzsba kötve tehetetlenkedett. Hogy most ismét jöhessen Orbán a már unalomig ismert szimptómákkal. Húsz év alatt három csúcsteljesítményt jegyezhettünk fel összesen: a Bokros-csomagot, amelyet első kormányzása második felében zabált fel a Fidesz-hatalom. Gyurcsány Ferenc 2006-os, két választási forduló közben elmondott előadását, amely élénk freskóként láttatta, milyen fejlődési utat szán az országnak az uniós pénzekből. Ezt a freskót egyetlen perc alatt szétmállasztotta a válság és a hibás gazdaságpolitika. Harmadikként pedig a Bajnai–Oszkó-kormány egy évre szabott, ezért kényszerűen felszabadult teljesítményét, amely visszarántotta az országot a szakadék széléről, ahová Orbán második kormánya alig két év alatt visszataszította. Mindhárom valódi teljesítményt kudarcként élte meg a magyar közösség. Miért és hogyan lehetne ezt a III. Köztársaságot a restaurálás igényével a tömeg előtt felmutatni? Ehhez még az a taszítóerő is kevés, amit az Orbán-kabinet berendezkedése iránt mind többen éreznek.

Magyarország mindezek ellenére még nem tévesztett végleg utat. Hiszen a NATO és az Európai Unió tagja. Utat nem tévesztene, hanem évtizedekre vesztene, ha elhagyná az európai közösséget, vagy annak tartósan perifériájára kerülve autoriter zárványként próbálna megélni Európa közepén. Ez a gondolat – a nyugati parlamentarizmus megvetésével együtt – nem csak a Jobbik agyában él reális alternatívaként. A Fidesz is csak nehezen veszi tudomásul, hogy hatalmi szempontból ehhez az általa félig látensen preferált állapothoz egyelőre nem segíti hozzá sem az unió felbomlása, sem a nyugati vitorlákba annyira remélt keleti szél. Nem kellünk a keletnek –mondja Lengyel is. Nem is kellhetünk: uniós tagként, a nyugat-európai kultúra részeként, legfeljebb csodabogárnak, roszszabb esetben a kezelhető nemzetközi viszonyrendszert megzavaró kísérletnek tekintik ezt a közép-európai autoriter próbálkozást.

Az unió ellenében a keletnek nem kellünk, Orbánnak meg nem ízlik a Nyugat. A kormányfő az ideológiamentes pragmatista szerepében ingázik a kettő között. A pragmatista legsajátabb tulajdonsága viszont a kompromisszumkészség és a konszolidáló képesség. Ő pedig a háború pragmatistája, amit csinál csupán politikai taktikázás. Most éppen az unió–IMF kettőssel szemben. Ám, ez a pragmatista fedő nagyon is sűrűmérgű ideológiát takar. Álma és vágya, hogy a Nyugatnak mintát teremtve meghaladja a gazdasági válságot szerinte kezelni nem képes, általa lenézett, totojázó polgári parlamentarizmust. Populistaként nem szereti annak ikertestvérét, a szabadpiaci kapitalizmust sem. A tekintélyelvű, kiterjesztett államot szereti, amelynek első bársonyszékében ő ül, s tartja rajta a szemét az egész országon. Az az álma, hogy az ezeréves országnak méltó főhajtást csikarjon ki. A modernizálhatatlan, feltámasztva antagonisztikus, s érthetetlen közép-európai nemzetöntudat nevében. Az „egyedül vagyunk” mártíromságot és kuruckodást ötvöző gondolatában, amely egész Európával szembeszáll az ország szuverenitásáért. Az „Ugocsa non coronat” és az „eb ura fakó” nyakassága ez. Igaza van Lengyelnek: egész Európában mind láthatóbbá válik a nemzeti, nacionalista/európai, globalista megoszlás, s Magyarországon is itt húzódik a választóvonal. Orbán az előbbi mellé csatlakozott, olyan durva megoldásokkal, amelyek nehezen nyomhatóak le az unió torkán. Nem a liberális–baloldali aknamunka miatt, hanem mert az osztrák Haider-epizód idejével szemben ma az unió sokkal érzékenyebben reagál az európai demokratikus értékrendtől eltérő próbálkozásokra. Éppen lázasan keresi ugyanis önmaga identitását, föderatív jövőjét, helyét a globális világban.

Megoldást mégsem Európától kell várnunk. A III. Köztársaság romjain a magyaroknak kell felépíteniük saját IV. Köztársaságukat, azt senki helyettük megtenni nem fogja. Nem lesz egyszerű. Az ország nemcsak politikai értelemben, mentalitásában, hanem ami sokkal súlyosabb, szociálisan is végletesen szanaszét szakadt. Egy autoriter berendezkedést felváltva kellene újjáépíteni a parlamentarizmus korábbinál mozdíthatatlanabb intézményrendszerét, az egyéni és közösségi autonómiát. Új társadalmi kiegyezéssel kellene újrafogalmazni a szociális államot, élhetővé tenni a kapitalizmust. Ennek javaslata várna egy most még legyengült demokratikus politikai ellenzékre, egy kifacsart, szinte az impotenciáig megosztott értelmiségre, kiéheztetett kulturális világra, és egy még bizonytalan civil mozgalomra, amelyeknek együtt maguk mellé kellene állítania a politikát utálattal figyelő bizonytalanokat. A lecsúszástól rettegő középosztályt, a nélkülöző milliókat, akiknek – a kudarc biztos tudatában – materiálisan nincs mit ígérni. Mekkora lehet ma az esélye ennek?

Mégis: talán az a legtragikusabb, hogy a III. Köztársaság a róla való gondolkodásban is megbukott. Kihunyt a benne való hit. Intézményi feltámasztását csak a tömegek bágyadt legyintése kísérheti. Ezért az új köztársaság meglehet ikertestvére lesz a harmadiknak, de nem lesznek, mert nem lehetnek egypetéjűek. Higgadtan tekintve a valóságot: 2014-es megszületését kétlem. Hat év múlva még nehezebb lesz, de ha addig sem sikerül, az ország végképp a perifériára szorul.

A szerző lapunk volt munkatársa, publicista