Schmitt Pál soha nem volt olyan közel ahhoz, hogy megtestesítse a nemzet egységét, mint a lemondása előtti napokban. Mármint a korábbi köztársasági elnököt szédítő nyilatkozatai, fölfoghatatlan sértődöttsége, vádaskodása, a kríziskommunikációs ügynökséggé alakuló egykorvolt közmédiá ban tett látogatásai alkalmával előadott retorikai robinzonádjai méltán tették az erkölcsi nihilizmus emblémáinak egyikévé, minek köszönhetően régen látott egységbe tömörült ellene a véleményformálók meghatározó többsége.

FOTÓ: MÓRICZ SIMON

Ment is. De előbb még időhúzása fókuszba küldte azokat, akik többet gondolnak erről az országról, mint ami Schmitt Pál. Dicsőséglistát generált. Említhetjük Szalma Botondot, a KDNP budapesti elnökét, akit hamarosan kizárhatnak a pártból, mert a párttal szemben is vállalta véleményét, amely szerint Schmittnek távoznia kell posztjáról. Gondolhatunk Tulassay Tivadarra, a Semmelweis Egyetem rektorára, aki lemondott, hogy védje intézményét, mert a „doktorfosztás” után úgymond csökkent a bizalom a minisztérium részéről.

Kiemelhetjük Fluck Ákos ügyvédet, aki a Schmittet gyomorforgató módon mosdató bizottság jelentéséhez különvéleményt csatolt, s szépen rámutatott, hogy a dolgozat készítője a fénymásolás technikáját is bevetette az alkotáskor. Nem lehet teljes ez a lista a Hallgatói Hálózat aktivistái nélkül: a szervezet, amely a legfigyelemreméltóbb társaságok egyike, ezúttal ülősztrájkot hirdetett a SOTE rektori irodájába, s kezelhetetlenné tette a helyzetet a vezetőség számára. Kár lenne kihagyni a sorból az első pillanattól következetes Konzervatórium, Jobbklikk, Mos Maiorum, Mandiner jobboldali blogkvartettet, amely közös nyilatkozatban szögezte le: Schmittnek távoznia kell.

Persze azon a ponton már régen túljutottunk, amelyen az államfő lelépése erkölcsi tartást jelzett volna. Beszéde sem utalt ilyesmire. A köztársasági elnök a kádárista reflexekre hallgatott, interveniált az illetékes elvtársaknál, hátha maradhat még lazacos kiflicsúcsokat harapdálni puccos fogadásokon. Orbán Viktor időt adott kegyencének, mint a képregényíró a mesehősének, hogy ha végül mégsem tetszik a történet folytatása, akkor két kockával odébb kitegye a sztoriból.

Ám éppen ezzel segítette a reményteljes fejleményeket, s adott reményt: nem lehetetlen, hogy az érdem és a tisztesség közös mérce lesz egyszer a demokratikus politikai közösség tagjai számára. A Szalmák és a Fluckok jelenthetik a közös minimumot. Az ő kiállásuk, a fiatalok aktivizmusa, a véleményformáló sajtó és a közvélemény nyomása vezetett Schmitt Pál közéleti bukásához. Ez az erő később például az ügynökügy rendezését is kikényszerítheti, miként az Oligarcha Zrt. részvényeseit fölsoroló névsor nyilvánosságra hozatalát is. Lehet, hogy éppen ez az ügy a tanmese a társadalomnak: ha egységes, következményekkel teli országot teremthet.

Ha így lesz, akkor Schmitt Pál csak mint államfő bukott meg. Mint mélypont, bevált.