Dermesztő hatás
Március 29-én a Semmelweis Egyetem szenátusa megfosztotta Schmitt Pált egyetemi kisdoktori fokozatától, ugyanis kiderült, hogy az a legelemibb szakmai és etikai szabályok megsértésével készült. Schmitt Pál – ekkor még – nem mondott le köztársasági elnöki pozíciójáról, hanem az esti híradóban közölte, hogy marad. A bejelentés nagy felzúdulást keltett, és fiatalok egy csoportja „elfoglalta” az ebben az időpontban elég elhagyatott Szabadság hidat oly módon, hogy láncot alkotva leültek a közepére. A rendőri felszólításra ezzel egy perc után felhagytak, ennek dacára többüket szabálysértés elkövetése miatt előállították a rendőrségre, és csak a hajnali órákban engedték el őket. A továbbiakban azt vizsgálom, hogy a rendőrség eljárása megfelel-e a nemzetközi emberi jogi standardoknak, illetőleg a magyar alkotmánybírósági gyakorlatnak.
A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: Bíróság) álláspontja szerint az Emberi Jogi Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) 11. cikkében biztosított gyülekezési jog a véleménynyilvánítás szabadságának egy speciális formája. A Bíróság a Bukta v. Magyarország-ügyben kifejtett gyakorlata szerint bár a demonstrációkra vonatkozó előzetes bejelentési kötelezettség önmagában nem sérti az Egyezményt, speciális körülmények között egy politikai eseményre azonnali reakcióként tüntetés formájában lehetőség van a gyülekezési jog alapján. Egy tüntetés feloszlatása pusztán a bejelentés hiánya miatt, egyéb jogellenes cselekmény hiányában nem arányos korlátozás.
A Bukta-ügyben kifejtetteket tovább bontva a testület a Molnár-ügyben ismételten leszögezte, hogy a bejelentés hiánya nem feltétlenül Egyezmény-ellenes. Ez nem jelenti azonban azt, hogy a bejelentés hiányára alapozva sohasem lehet feloszlatni egy tüntetést. Az előzetes bejelentés ugyanis, amíg nem képezi rejtett korlátját a gyülekezési jognak, megengedhető eszköz mások jogainak és jogos érdekeinek védelmében (ideértve a mozgásszabadságot, azaz a forgalom lehetőség szerinti legkisebb korlátozását is). A Bíróság összességében úgy foglalta össze álláspontját, hogy a bejelentési kötelezettségtől csak akkor lehet eltekinteni, ha azonnali válasz szükséges egy aktuális eseményre demonstráció formájában, és csak akkor, ha egy esetleges késedelem okafogyottá tenné a tüntetést. A Bíróság az Oya Ataman v. Törökország-ügyben még tovább lépett, és kimondta: amennyiben a tüntetők nem jelentenek veszélyt a közrendre a forgalom akadályozásán túl, úgy a hatóságoknak még egy be nem jelentett tüntetés esetében is bizonyos toleranciát kell mutatniuk az ilyen események iránt.
Hasonlóan foglalt állást a témában az Alkotmánybíróság is a 75/2008. (V. 29.) AB-határozatában. Az AB kimondta, hogy a „békés célú spontán gyűlések fogalomkörébe többféle köztéri gyülekezés sorolható. A valóban spontán gyűlések nem előre eltervezett és megszervezett módon jönnek létre, hanem több személy egymástól többé-kevésbé független cselekvése eredményeként. Ettől némiképp eltérőek azok az olykor művészi, máskor inkább politikai célú megmozdulások, amelyekben a résztvevők gyors információcserét (például internet, mobiltelefon) követően rövid időre (általában csak percekre) összegyűlnek, és figyelemfelkeltő, meghökkentő megjelenésükkel hívják fel a figyelmet magukra és az így megjelenített gondolatokra (flashmob vagy villámcsődület). A spontán gyűlésektől megkülönböztethetők azok a szervezett rendezvények, amelyeket a rendezvényre okot adó esemény miatt rendkívül rövid időn belül lehet csak megtartani, mert a rendezvény későbbi megtartása értelmetlen volna.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint mindezek a közéleti célú, békés megmozdulások a gyülekezési jog körébe tartoznak. Az együttes, nyilvános véleménykifejezés joga mindenkit megillet, függetlenül a gyűlés szervezettségétől, illetve a gyűlésre okot adó közéleti esemény jellegétől és idejétől. A gyülekezési jognak ez a felfogása illeszkedik az alkotmányos demokráciákkal szemben támasztott elvárásokhoz.
Az Alkotmánybíróság hangsúlyozta, hogy az előírt bejelentés elmulasztása törvénysértés, amelyhez hátrányos jogkövetkezmények kapcsolódhatnak. A rendezvény szervezőjének mulasztása azonban nem járhat minden esetben azzal a következménnyel, hogy a rendőrség – további feltételek nélkül – feloszlatja a rendezvényt, amelynek résztvevői nem követtek el jogsértést. (...)”
Jelen esetben a köztársasági elnök le nem mondása olyan nagy mértékű felháborodást keltett, hogy erős érvek szólnak amellett, hogy arra adekvát, és ami még fontosabb, legális válasz volt azonnali demonstrációk tartása a rendőrség előzetes értesítése nélkül (ami egyébként „normál esetben” kötelezettség). Napokkal később – betartva a bejelentési kötelezettséget –tüntetni „okafogyott” lett volna abban az értelemben, hogy az valószínűleg nem fejezte volna ki a demonstrálók felháborodásának mértékét, melyet nyugodtan jellemezhetünk elemi erejűnek. Pontosan a véleménynyilvánítás és a gyülekezés szabadságának lényege veszett volna tehát el egy későbbi demonstráción, hiszen egy ilyen tüntetésen a felháborodás mértéke nem lett volna hangsúlyos elem, azt csakis azonnal megjelenő spontán reakció mutathatta meg a legjobban. A választott kifejezési mód egyébként teljesen békés volt, így mások jogainak sérelmével, a forgalom kismértékű akadályozásán túl nem járt, mert a demonstrálók olyan időpontban ültek a hídra, amikor nincs nagy forgalom, és az autóknak nem kellett tovább állniuk, mint egy piros lámpánál. A minimális toleranciába 5-10 perc este viszont bizonyosan bele kell férjen.
Összefoglalva: a fenti nemzetközi és hazai joggyakorlat alapján egyértelmű, erős érvek szólnak amellett, hogy a rendőrség jogszerűtlenül oszlatta fel pár perc után a Szabadság hídon tüntetők demonstrációját, a résztvevők egy részének előállítása pedig kifejezetten túlzó intézkedésnek tűnik. A rendőrség nem tanúsított a rendezvénnyel szemben legalább „bizonyos fokú toleranciát”, miként az a strasbourgi és alkotmánybírósági esetjogból kényszerítően következő kötelezettsége lett volna. Az esetet súlyosbítja, hogy az esetet követő napon a BRFK olyan közleményt adott ki, amely szerint nem is vizsgálták, mert szerintük nem kellett vizsgálni azt, hogy a hídfoglalók gyülekeztek-e. Ez a szakmaiatlan intézkedés nyílt beismerése, melynek súlyát csak növeli, hogy az ombudsman éppen egy másik, hasonló ügyben felhívta az országos főkapitányt arra, hogy ennek ilyen szituációkban nem szabad megtörténnie.
Ez az eltúlzott rendőrségi eljárás ráadásul akarva-akaratlanul az alkotmányjogi dogmatikában „dermesztő hatás”-nak nevezett eredménnyel is járhat, hiszen lehetnek olyanok, akiket az előállítás lehetősége elriaszt a véleménynyilvánítás gyülekezés formájában való gyakorlásától, mely perspektíva baljóslatú egy jogállamban. Az objektivitás érdekében le kell szögezni, hogy ezek a szituációk rendkívül nehezek rendőrségi-jogalkalmazói szempontból, hiszen a pillanat hevében kell szofisztikált döntést hozni. Ezek a nehézségek azonban nem adhatnak felmentést az alkotmányos jogok tiszteletben tartásának kötelezettsége alól, hiszen egy jogállam és az a fölött őrködő rendőrség erejét éppen az mutatja meg, hogy „éles” helyzetekben miként működnek (jog)intézményei és szervei.
A szerző ügyvéd, alkotmányjogász
