Úgy záporoznak az emberre az elképesztőbbnél elképesztőbb hírek és események, hogy mire tüzetesebben elgondolkodna az egyiken, már fejbe is kólintotta a következő. Pedig néha nem ártana egy-egy abszurdabb hírt vagy eseményt alaposabban körbejárni. Mint például azt a nemrég (újra) felröppenő vádat, amely szerint mindazok, akik az Európai Parlamentben vagy az Európai Unió intézményeinél keresnek védelmet vagy támogatást a kormányzó pártok és vazallusaik antidemokratikus intézkedései, törvényei, határozatai ellen, valójában hazaárulók, idegen érdekcsoportok kiszolgálói. Alig egy hónapja Pálffy István képviselő (KDNP) tette fel a megdöbbentő kérdést Kálmán Olga mikrofonja előtt, hogy vajon miféle külföldi érdekeket szolgálnak azok az Európai Parlament padsoraiban ülő és a jelenlegi ellenzékhez tartozó magyar képviselők, akik „hazafiatlanul” nem ellenezték a Magyarországot elítélő határozatot.

Ezek a vádak a politikai élet sajátos szemléletén alapulnak. Eszerint a kormánytöbbség és az ellenzék egyfajta duális viszonyban áll egymással. Mivel ebben a szoros és szinte bensőséges viszonyban a két fél vitás ügyei és konfliktusai senki másra nem tartoznak rajtuk kívül, mindazok, akik – megtörve ezt a szinte családias intimitást – harmadik félhez fordulnak, durván megszegik az íratlan játékszabályokat. Olyan nemtelen lépésre adják fejüket, amely öv alatti ütésnek, ha ugyan nem hátbatámadásnak számít a politikai életben.

A duális viszonynak az egyén életében az anya–csecsemő kapcsolat a modellje és első megjelenési formája. Ez a kapcsolat valójában szimbiózis, vagyis olyan életközösség, amelyben elmosódnak a két fél közti énhatárok, amelyben a két személynek nem különülnek el élesen sem a vágyai, sem az érzelmei, sem a gondolatai. E kettősségből azonban a gyereknek fokozatosan ki kell lépnie, annál is inkább, mivel a védelmet, biztonságot nyújtó szimbiózis szorongásnak, heves konfliktusoknak, érzelmi viharoknak is forrása. A kisgyermek csak a szimbiózisból kilépve szabadulhat meg a szorongástól, az erős indulatoktól, az állandó érzelmi hullámzástól. Márpedig ebből a helyzetből csakis harmadik személy közbeiktatásával lehet kilépni. Ez adott esetben az apa: az apa teszi lehetővé a tárgyilagos gondolkodást, az apa teszi lehetővé, hogy a kisgyermek megszabaduljon az erős indulatoktól; hogy tudjon távolságot teremteni önmaga meg a problémák között, és hogy ne a rossz állandó projekciójával, hanem a rossz meg a jó szintézisével oldja meg a konfliktusokat. A tekintélyelvű csoport, illetve az egyén viszonya sokban hasonlít az anya és a kisgyermek szimbiotikus viszonyához. A csoport az egyén nézőpontjából védelmet és biztonságot ígérő anya, de egyben fenyegetés is, mivel az egyént le is nyelheti, be is kebelezheti. Mivel az egyén képtelen ezt az ambivalenciát (vagyis az egymással ellentétes és össze nem egyeztethető érzelmeket) tartósan elviselni, meg akar szabadulni a félelmeitől; ez pedig úgy történik, hogy a negatív érzelmeket (a gyűlöletet, a szorongást, a frusztrációt) a csoporton kívülre vetíti. Minthogy a tekintélyelvű csoport (esetünkben a kormánytöbbség) meg az egyén szimbiotikus viszonyára nézve a másságot képviselő ellenzék a legnagyobb fenyegetés, ennek a negatív kivetítésnek sok más lehetséges csoport mellett (cigányok, zsidók, homoszexuálisok stb.) általában a politikai ellenzék a fő céltáblája. A projekciónak hála a negatív érzelmektől megszabaduló csoport magát teljesen jónak, ellenfelét pedig teljesen rossznak látja. Egyik oldalon állnak az önzetlenek, a Hazáért aggódók, a Haza felemelkedésén munkálkodók, a másik oldalon a rosszak: a hazaárulók, a felelőtlenek, a haszonlesők, a korruptak.

Mindez annyit jelent, hogy a tekintélyelvű csoportnak (kormánytöbbségnek) nélkülözhetetlen életszükséglete az ellenségkép, a paranoiás bizalmatlanság, az ellenfél diabolizálása. Ilyenformán egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy a tekintélyelvű csoport (kormánytöbbség) meg az egyén szimbiotikus viszonya egy másik szimbiotikus viszonyt feltételez, nevezetesen a kormánytöbbség meg az ellenzék „szimbiózisát”, amelynek a kormánytöbbség által folyamatosan termelt, vagy ha úgy tetszik, „kiválasztott” gyűlölet a kötőanyaga. Ez a szimbiotikus viszony bénítja meg, változtatja valóságos állóháborúvá a politikai életet, és tesz eleve lehetetlenné minden dialógust, minden méltányos megegyezést.

A kormánytöbbséget és az ellenzéket csakis „harmadik személy”, vagyis a mediáció segíthetné ki ebből a zsákutcából. A demokratikus társadalmakban ezt a fajta mediációt a független demokratikus intézmények képviselik. Ilyen a független bíróság, az alkotmánybíróság stb. Ezeket az intézményeket azonban a Fidesz-kormány kiüresítette, eljelentéktelenítette. A valaha függetlenül működő intézmények szerves részei lettek a Fidesz-kormány hatalmi gépezetének. Ezért az ellenzéknek nem lehet bizalma az olyan gleichschaltolt intézmények pártatlan ítéletében, amelyeket Fidesz-párthívekkel töltöttek fel, vagy amelynek a kormányfő megbízható hívét (feleségét, barátnőjét) nevezte ki az élére. Ezen intézmények közül ma már egyik sem alkalmas a mediátor szerepére.

Mindebből az következik, hogy korántsem az ellenzék hibája, ha ezt a mediátort immár nem országon belül, hanem országon kívül, vagyis az Európai Parlamentben, illetve az unió intézményeiben keresi. Ahogyan az sem, hogy egyáltalán keres mediátort, tekintve hogy másként nincs kiút a megmerevedett duális viszonyból. Ostoba vádaskodással lehazaárulózni a mediációt keresőket annyi, mint mindenáron fenntartani a paranoiás gyűlölet szimbiózisát. Ez pedig annyi, mint fenntartani a kormánytöbbség által fantáziált valóságképet, az illúziót, hogy egyedül „mi” képviseljük a nemzetet, egyedül „mi” vagyunk méltók a hatalom gyakorlására, hogy végre boldogok vagyunk, hogy egyre jobban mennek a dolgok, és hogy ez a tejjel-mézzel folyó piros-fehér-zöld Fidesz-Magyarország – ahogy Leibniz nyomán Voltaire is mondaná – mégiscsak „a lehetséges világok legjobbika...”

A szerző tanár, fordító