Tekintettel arra, hogy az európai ügyekben illetékes tárcánk, valószínűleg „nincs abban a helyzetben”, hogy cáfolja, vagy megerősítse Bukovszkij nyilatkozatának igazságát, mint a brüsszeli helyszín több évtizedes ismerője, immár fogadatlan prókátorként legyen szabad magamra vállalni a két egybehangzó kijelentés kommentálásának ódiumát.

Vlagyimir Konsztantyinovicsnak abban valószínűleg igaza lenne, ha azt állítaná, hogy az európai integráció intézményi rendszere demokratikus deficittől szenved. Erre utal az Európai Unió alkotmánytervezetének a bukása, és a jelentős kompromisszumokkal teletűzdelt lisszaboni szerződés vegetációja.

Mindezek ellenére senki sem állíthatja, hogy a lisszaboni szerződés híján van a demokratikus legitimációnak, hiszen azt a tagállamok demokratikusan választott parlamentjei ratifikálták. Ugyanez mondható az unió politikai kormányzását ellátó Európai Tanácsról, amelynek tagjait a tagállamok egytől egyig demokratikus választásokon emelték az állam- vagy kormányfői méltóságba. Magyarország odadelegált képviselője különösen büszke lehet rá, hogy őt a magyar választók több mint ötven százaléka juttatta kétharmados parlamenti többséghez. Ki merészelné ezek után azt állítani, hogy az Európai Tanács korábbi elnökének és jelenlegi tagjának legitimációja megkérdőjelezhető?

Kétségtelen tény, hogy az Európai Parlament tagjait a tagállamok polgárainak enyhén szólva nem átütő többsége választotta meg, de szerepeljen itt a legitimáció megmagyarázásának azon igazsága, amelyet a magyar miniszterelnök – igaz, más összefüggésben – fejtett ki. Eszerint a demokratikus választások távol maradó többsége a választáson megjelenő kisebbségre hagyományozza át a döntés legitimációját.

A szezon és a fazon összekeverésének kockázatával játszik az, aki arra utal, hogy az Európai Bizottságot ugyanúgy nem választották demokratikusan, mint ahogy a Szovjetunió Kommunista (b) Pártjának Politikai, vagy Központi Bizottságát. Képzeljük milyen botrány kerekedett volna abból, ha az európai sajtó híradásában nem az szerepelt volna, hogy José Manuel Barrosót újraválasztották az Európai Bizottság elnökének, hanem az, hogy nevezett politikus úgy puccsolta meg önmagát, mint Leonyid Iljics Brezsnyev tette annak idején Nyikita Szergejevics Hruscsovval. Arra már gondolni is észveszejtő lenne, ha az Európai Bizottság üléséről szóló sajtókommünikéből az derült volna ki, hogy Barroso elnök esetlegesen, egy közte és Viviane Reding között keletkezett vitát, úgy zárta volna le, hogy elővette farsebéből a pisztolyt és lelőtte az igazságügyekért, az alapvető jogokért és a polgárságért felelős közösségi biztost, mint tette ezt a (később cáfolt) legendák szerint Nyikita Szergejevics főtitkár Lavrentyij Pavlovics Berijával, belügyi népbiztossal.

Úgy tudom, hogy Barroso elnök származtatott demokratikus legitimációja abból fakad, hogy az Európai Tanács demokratikusan választott állam- és kormányfői közötti megállapodás után köteles megjelenni az ugyancsak demokratikusan megválasztott Európai Parlament előtt, amely testület a jelölt expozéja után a lisszaboni szerződésben ráruházott együttdöntési hatáskörben határoz a bizottság elnökének elfogadásáról. Igaz, hogy az Európai Bizottság tagjait nem a tagállamok, hanem az utóbbi testület elnöke jelöli ki. Ugyanakkor a kijelölt bizottsági tagok kötelesek meghallgatásra megjelenni az Európai Parlament illetékes testülete előtt, amely jogosult véleményt formálni a jelöltek alkalmasságáról.

Nem tagadom, a kívülállóknak nehéz megérteni a téma bonyolult összefüggéseit. Bukovszkijtól nem is várható el a szakmai precizitás, körülötte nem is lehetnek olyan szakértők, mint amilyenek egy miniszterelnököt segítenek álláspontja kialakításában. Ha vele találkoznék, inkább csak megkövetném azért, hogy neki a Gulag elmegyógyintézményeiben kellett senyvednie akkor, amikor a vele egy véleményen lévők jelesebbjei az elmúlt korszak hazai és külföldi egyetemein tanulhattak az Európai Unió geneziséről.

A szerző ny. gazdasági diplomata