Már ha tekintélynek lehet nevezni azt az érzést, ami az embert óhatatlanul eluralja, ha a következő nevekre gondol: Göncz Árpád, Mádl Ferenc, Sólyom László. Volt közülük, akit szeretni és tisztelni lehetett. Volt közülük, akinek az életműve parancsolt tiszteletet. És volt, akit nagyon nehezen lehetett szeretni, arra igényt sem tartott, viszont rigorózus elkötelezettséggel védte a jogrendet. Személyükben testesítettek meg valamiféle ideált, amit igenis lehetett azonosítani a köztársasági elnöki tisztséggel, a legfőbb közjogi méltóságéval.

Nagyon nem mindegy, hogy ki Magyarország államfője.

Orbán Viktor azzal, hogy Schmitt Pált ültette a Sándor-palotába, mégis megpróbálta mindeggyé tenni. Mintha ennek a tisztségnek nem lenne tétje azon kívül, hogy szajkózni lehessen az elnök sérthetetlenségét.

Csakhogy a sérthetetlenség tiszteletből fakad, és nem tisztségből – ki kell vívni. A miniszterelnök hatalmasat hibázott azzal, hogy Schmitt Pált választatta elnökké. Most Magyarországon szánakozik a fél világ, ami még annál is rosszabb, mintha röhögnének rajtunk.

A kormányfő azonban helyrehozhatja korábbi hibáját, főleg, ha gyorsan elfelejti azokat a pártpolitikusokat, akiknek a nevei elsőként bukkantak föl a lemondás után. Számos olyan ember van a jobboldalon, aki megkérdőjelezhetetlenül alkalmas jelölt lenne. A napokban kiderül, hogy Orbán Viktor számára valóban sérthetetlen-e az államfői tisztség, vagy tényleg csak azt a célt szolgálja, hogy ő még jobban érezze magát a világban.