Összeborulás nélkül
Mindazoknak, akik szívükön viselik a demokratikus intézményeink helyreállításának ügyét, egyet kell érteniük abban, hogy az érvényben lévő választási rendszer szerint csak egy nagyon széles körű párt- és civil együttműködéssel érhető el az ehhez szükséges választási győzelem. Ugyanakkor egyet kell értenem Tamás Ervinnel, aki Összefogdosás c. glosszájában arra figyelmeztetett, hogy az „elsietett, formális egyezségek kipukkadhatnak”, és a látszatbaráti összefogdosás „még nem összefogás”. Talán még ennél is rosszabb azonban, hogy önbizalom nélkül nehéz az összefogás, pláne azzal, akiben nincsen meg az alázat, hogy egy fejjel alacsonyabbnak tűnjön, akkor is, ha két fejjel magasabb.
Abban is igaza van Tamás Ervinnek, hogy „a lappangó bizalmatlanság egy másik versenyt tesz élessé: ki hogyan akarja a másikat csőbe húzni, bázisára építeni”. Mindez igaz nyugodalmas időkben, csakhogy még az acsarkodó szomszédok is mindig összefogtak, ha falujukban felcsaptak a lángok.
Hazánkban az elmúlt hetekben valóban az esztelen vetélkedés-acsarkodás harapózott el: mindenki helyezkedik, hogy nyertes helyre kerüljön, amint Brüsszel egyre nyomatékosabban áll ki demokratikus intézményeink védelmében és helyreállításáért.
A demokratikus ellenzék kormányra jutása nélkül azonban a nyugati demokráciák legfeljebb megfékezni tudják demokratikus intézményeink romba döntését. Csak mi tudjuk újjáépíteni őket és lerakni az alapokat, amelyekre felépülhet egy sokszínűségében is összetartó társadalom.
Tamás jegyzete nem tartja lényegesnek az elköteleződést két évvel a választások előtt, és kijelenti: „Mára okafogyottá vált a félelem, hogy a Fidesz kikényszerít egy idő előtti választást, ami az ellenzéket készületlenül érhetné.” Én viszont hónapok óta azt hangsúlyozom, hogy a Fidesznek éppen addig érdeke az előrehozott választás, amíg nincs közös frontot, erős falanxot alkotó ellenzék, és így biztos lehet a győzelemben – legalábbis ebben az évben. A választások után ugyanis minden felgyorsult: az addig meg sem említett alkotmányozást 2012-re harangozták be, aztán lóhalálában a sarkalatos törvényekkel egyetemben egy év alatt áthajszolták a parlamenten, nyilván attól tartva, hogy 2013-ra már lemorzsolódik a kétharmaduk. Azzal, hogy visszakényszerültek az IMF-hez, az eredeti elképzelések, vagy legalábbis az időzítésük teljesen felborult. Az viszont biztos, hogy ha még idén megegyeznek is az IMF-fel, 2013 gazdaságilag nagyon rossz év, a legkeményebb megszorítások éve lesz, amely után még az egyszerű többség elnyerésére sem számíthatnak. Ha pedig nem egyeznek meg az IMF-fel, és a 2014-es választásra a Jobbikkal karöltve állnak ki, csakis a magukat Európából kiíró koalícióval maradhatnak hatalmon.
Lehet, hogy valóban nem érett meg a demokratikus ellenzék az összefogásra, és nincs az az érvelés, amely meggyőzné őket, hogy nincs vesztegetni való idejük – de talán nincs is szükség az összefogásra. Bőven elég volna, ha szocialisták, liberálisok, zöldek, konzervatívok, civilek, szakszervezetek, bárkik megszűnnének egymás ellen acsarkodni, a leghasonlóbbaktól is megkülönböztetendő magukat, patás ördögnek láttatni amazokat.
Persze pragmatikusan el kell fogadnunk, hogy jelenleg vannak ellenzéki pártok, amelyek pártérdekeiket előtérbe helyezik a demokrácia helyreállításával, vagy általánosabban fogalmazva az ország érdekével szemben. Még akkor is, ha jelenleg nem tudok elképzelni olyan, minden valóságtól elrugaszkodott önteltséget, amely valóban elhiteti az MSZP-vel, az LMP-vel, vagy akár a DK-val, hogy egyedül is leválthatják a Fideszt. Különösen hogy a Fidesz nem lesz rest összebútorozni a Jobbikkal, ha rosszul áll a szénája.
E külön utas elszántság mögött minden bizonnyal ott van az önbizalomhiány is. Nem hiszik el, hogy akkor is meg tudják tartani identitásukat, ha nem tartják távol maguktól minden lehetséges szövetségesüket. Emiatt nem akarják látni az összefogásnak azon formáit, amelyekbe nem veszne bele az identitásuk, de elnyerhető a győzelem a választási rendszert bármikor megváltoztatni képes kétharmaddal szemben is.
Már írtam a győzelmet lehetővé tevő egylistás ellenzéki fellépés szükségességéről és lehetséges mechanizmusáról (Előrehozott végjáték, 2011. december 6.; Mindannyiunk olajfája, Népszava, 2011. december 15.), amikor még hittem abban, hogy a résztvevőkben megvan az összefogástól nem félő önbizalom. Ha ma írnám meg ezeket a publicisztikákat, nem használnám az összefogás szót. Ahhoz ugyanis, hogy minden demokratikus párt és civil szervezet egyetlen verhetetlen listán szerepeljen, nincs szükség összefogásra, összeborulásra, összefogdosásra, és senkinek sem kell feladnia identitását. Ezt úgy képzelhetjük el, hogy azok, akik a demokrácia intézményeinek és a jogállamiságnak a helyreállítását tartják elsődleges feladatnak, közös listán jelennek meg anélkül, hogy közösködniük kéne bárkivel. Aztán a listáért kampányolnak, de a saját arcukat vállalva és propagálva. Azt pedig elvárhatjuk, hogy a demokratikus táborhoz tartozókról vagy jót mondanak, vagy semmit, hiszen ha táboruk kevesebb szavazatot kap, az övéikből is kevesebben jutnak mandátumhoz.
A legnagyobb probléma annak eldöntése, hogy a listán szereplő nagyon különböző támogatottságú pártok és szervezetek közül melyiknek hány jelöltje és milyen sorrendben kerüljön a közös listára. Ezért felvetettem az előválasztás lehetőségét is a listás és egyéni jelölti pozíciók igazságos megosztása érdekében. Azóta Tóth Zoltán választási szakértő felvázolt egy előválasztási rendszert, amely szerinte sokkal olcsóbban megoldható, mint az amerikai, de az arra már idén költött dollárszázmillióknak mi egy ezredét sem engedhetnénk meg magunknak. Ezért ajánlottam egy sokkal olcsóbb és könnyebben levezényelhető „közvélemény-kutatási” megoldást, de persze ennek részleteit minden résztvevőnek közösen kéne kidolgoznia, hogy mindenki számára elfogadható legyen.
Aligha találunk nemzetközi példát, amely az előttünk álló, a diktatúra megdöntésénél is nagyobb kihívásra alkalmazható. A valós diktatúrát ugyanis, amikor kegyetlensége vagy gazdasági inkompetenciája elviselhetetlenné válik, meg lehet dönteni forradalommal, vagy ha más nemzeteket is fenyeget, azok gazdasági bojkottal vagy akár fegyveresen is összefoghatnak ellene – erre rengeteg példa akad. Kormányunk azonban autokratikus vágyálmai és harcias retorikája ellenére fenntartja a demokrácia látszatát, és mindig enged, mielőtt a kötél szakad. Ha tehát a forradalmi hevület mégis összefogásra késztetné igaz demokráciára vágyó polgártársainkat, akkor is meg kéne elégednünk egy fülke-ellenforradalommal. Az ilyen orbáni–kádári szóösszetételt és annak implikációit elkerülendő vegyünk rá minden érdekeltet, hogy minden „összefogdosás” vagy önfeladó összeborulás nélkül, racionális megbeszéléseken dolgozzák ki stratégiájukat az akár már idén is bekövetkezhető választásra.
A szerző közíró
