Egyedül nem ment
Nagyjából 160 ezer aláírást gyűjtött össze az LMP a munka világának kormányoldali „vadkapitalizálása” elleni népszavazás kiírása érdekében. Hogy ez sok, vagy inkább kevés, azt nem a Népszabadság fogja eldönteni (magunk között: sokkal több, mint amennyi az ökopárt országos szervezettsége alapján várható volt – viszont éppen 40 ezerrel kevesebb a szükségesnél), nem is a mi dolgunk. De van valami, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül: ez pedig a kezdeményezést a munkavállalói érdekképviseletek részéről kísérő teljes érdektelenség.
Egy olyan országban, ahol a törvényhozás az elmúlt évben a munka törvénykönyvétől az alkotmányig a szabályozás minden lehetséges pontján szisztematikusan szűkítette a munkavállalói jogokat és a szakszervezeti jogosítványokat, a kormány pedig – a szakszervezetek gyászkórusától kísérve – önhatalmúlag „munkaalapú társadalomra” cserélte a szociális piacgazdaságot, nehéz megindokolni ezt a csöndet. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az érdekvédőknek a jelenlegi kormányzati ciklusban ez volt (vagy inkább lett volna) az utolsó alkalmuk a munkaügy szétdúlásának blokkolására. Ha a népszavazási akció elbukik, legközelebb a 2014-es választásokon lehet véleményt mondani arról, ahogyan a kormány a munkavállalókról gondolkodik (és a kilátásokat némileg rontja, hogy azt a tanulmányt, amely az Mt. mostani kiherélését megalapozta, még a Gyurcsány-kabinet rendelte meg a szerzőktől).
Míg a 2008-as „szociális népszavazást” a szakszervezetek teljes mellbedobással pártolták, sőt az aláírások komoly hányadát a saját kezükkel szedték össze, az LMP most csak némi bátortalan verbális támogatást és néhány ezer szignót kapott tőlük (miközben van olyan, a kezdeményezést elvben üdvözlő szakszervezeti konföderáció, amelyiknek egymagában százezernél több tagja van).
Az LMP természetesen nem hazai pályán játszott – és most nem csak a népszavazási szabályok szigorítására gondolunk. 2008-ban például senkit sem zavart, hogy kórházakban, iskolákban is zajlik az aláírásgyűjtés, míg most egy parlamenti, nyilvánvalóan gegnek szánt autogramkérésből is „ügy” lett, az aláírásgyűjtőket folyamatosan vegzálták (helyhatósági, olykor rendőri közreműködéssel), az OVB és a Kúria fellépései rendszeresen gyártották a szavazókat elbizonytalanító híreket, a közmédia pedig – finoman szólva – szintén nem kampányolt a részvétel mellett.
Az is tény, hogy az aláírások kétharmada vidékről, önkéntes támogatóktól érkezett, amire valószínűleg senki nem fogadott volna az indulás idején. A 160 ezres csomag azonban összességében mégis kudarc – bár a legkevésbé talán éppen az LMP számára. Hogy miért nem akadt Magyarországon 200 ezer ember, aki az aláírásával is vállalni merné, hogy több jogot és kevesebb kiszolgáltatottságot szeretne, azt biztosan nem a zöldektől kell megkérdezni. Viszont nincs olyan munkavállalói érdekképviselet az országban, amelyik most könnyedén kitérhet a válasz elől.
