Március 27-én a ferencvárosi önkormányzat erőszakkal elbontatta négy ember otthonát egy a Határ út közelében fekvő erdős területen. A történtek nem kaptak kellő nyilvánosságot, pedig az ügy messze túlmutat önmagán.

Nem pusztán arról van szó, hogy a hatóságok, figyelmen kívül hagyva az ENSZ, az állampolgári jogok országgyűlési biztosa és az Alkotmánybíróság véleményét, tovább folytatják a hajléktalan emberek húsz éve tartó, de az Orbán-rezsim alatt rendszerszerűvé váló üldözését. A Határ úti erdőben történtek élesen rámutatnak a magyarországi jogállam táguló repedéseire, valamint arra a mechanizmusra, ahogyan a hatalommal bírók folyamatosan újratermelik és érdekeik érvényesítéséhez felhasználják állampolgárok széles csoportjainak kirekesztettségét és kiszolgáltatottságát.

A két kilakoltatott pár hosszú évek óta élt saját építésű kunyhójában, a környékbeliek szerint nem zavarták a lakókat az erdő használatában, nem halmoztak fel szemetet, nem okoztak problémát az önkormányzat számára. Mindezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a hallgatólagos megállapodás, amely a négy hajléktalan ember és az önkormányzat között született, mely szerint, ha nem szemetelnek, nem zavarják a lakókat, békén hagyják őket. Ezzel nyert az önkormányzat is: négy emberrel kevesebb a szociális bérlakásra várók listáján és a hajléktalanellátó intézményekben. Ezt a megállapodást felrúgva jelentek meg, előzetes tájékoztatás nélkül, a kunyhóknál az önkormányzathoz tartozó Ferencvárosi Szociális Foglalkoztató és Ellátó Kiemelten Közhasznú Nonprofit Kft. (Feszofe) és a közterület-felügyelet munkatársai, és az erdő kitakarítására hivatkozva, több rendőr közreműködésével, jogszerűtlenül elbontották a négy állampolgár otthonát.

Az intézkedés akkor is jogszerűtlen volt, ha a két kunyhót engedély nélkül építették és a területen hivatalos engedély nélkül éltek az érintettek. Magyarország egyelőre még próbálja fenntartani a jogállam látszatát, ezért az ilyen hatósági fellépéseknek is pontos szabályai vannak: amennyiben az önkormányzat jogtalan területhasználatról szerez tudomást, birtokvédelmet kell kérnie és kapnia az adott területre, majd – írásos jegyzői határozat vagy bírósági döntés alapján –kezdeményezheti az eredeti birtokállapot helyreállítását (jelen esetben a kunyhók elbontását). Az önkormányzat nem kért birtokvédelmet a területre, az ott élő – erősen korlátozott jogérvényesítő és információszerzési lehetőségekkel bíró – embereket nem értesítette a kilakoltatásról, ezért nem volt törvényes lehetősége a hatósági fellépésre, a kunyhók elbontására és az ott élők erőszakos kilakoltatására. Mindezt az állampolgári jogok országgyűlési biztosának egy nagyon hasonló zuglói ügy kapcsán kiadott jelentése is kimondja.

Ami az elmúlt hetekben Ferencvárosban, illetve korábban Zuglóban történt, az a jogállamiság normáinak cinikus felrúgása épp az azt képviselni hivatott intézmények által. Szintén a jogállamiságot csorbítja a rendőrök indokolatlanul erőszakos eljárása a hajléktalan emberek védelmében fellépő aktivistákkal szemben. Ha elfogadjuk is, hogy az intézkedés jogos volt, mert az aktivisták elkövették a „jogszerű intézkedéssel szembeni engedetlenség” szabálysértést (ami jogászi vélemények szerint önmagában is vitatható), az erőszak mértéke akkor is indokolatlan és aránytalan volt, csakúgy mint a bilincs használata és az előállítás.

Egy társadalomban az intézmények nemcsak leképezik és működtetik a közösségi normákat, de erősen hatnak is rájuk. Vagyis az intézmények (mint az önkormányzat, a közterület-felügyelet, a rendőrség vagy a bíróság) működése fontos szerepet játszik annak alakulásában, hogy a társadalom tagjai mit tekintenek méltányosnak vagy igazságosnak, és milyen értékeket vallanak magukénak. A hajléktalan emberek folytonos hatósági üldözése, a leszakadó térségek cigány lakossága által nap mint nap tapasztalt megkülönböztető etnikai profilalkotás, a családon belüli erőszak vagy szexuális abúzus áldozatai által megélt intézményes elnyomás, mind az intézményrendszer jelenlegi igazságtalan, méltánytalan és sok esetben jogszerűtlen működését példázzák, ami súlyosan rombolja a társadalom kötőszövetét képező normákat, és ezzel aláássa a társadalmi szolidaritást.

A Határ úti ügy nemcsak az intézményes kirekesztés mechanizmusára példa, hanem arra is, ahogyan a hatalom képviselői újratermelik a kiszolgáltatottságot, majd ezt felhasználják érdekeik érvényesítésére. A két hajléktalan pár otthonának és ingóságainak erőszakos elhurcolását az önkormányzat legnagyobb részt a Feszofe embereivel végeztette el, vagyis olyan közmunkásokkal, akik a társadalmi hierarchia legalján helyezkednek el, maguk sincsenek sokkal jobb helyzetben a részvételükkel kilakoltatott embereknél. Sőt, ahogy például a zuglói esetben egyértelművé vált, sokan közülük maguk is hajléktalanok – ugyanis a hajléktalan, képzetlen, hosszú ideje munka nélküli emberek közül a legális munkához jutó „szerencsések” jelentős része közmunkásként dolgozik, elsősorban a közterek takarítását végzi. A zuglói esetben az elbontott kunyhók egyes lakói korábban közvetlen munkatársai voltak a kilakoltatást ténylegesen végrehajtó közmunkásoknak.

A Határ úti erdőben annak lehettünk szemtanúi, hogy a kormány, ahelyett hogy tényekre, kutatásokra, hazai és nemzetközi tapasztalatokra épített, komplex foglalkoztatáspolitikai eszköztárral próbálna esélyt adni a legszegényebb állampolgároknak, költséges közmunkaprogramokat működtet, amelyekben olyan feltételeket és szankciókat alkalmaz (például minimálbérnél alacsonyabb fizetés, elbocsátás esetén többéves kizáratás a jóléti juttatásokból), amelyek nemhogy csökkentenék, hanem tovább növelik a résztvevők kiszolgáltatottságát.

Emberek ezrei számára jelenti a közmunka az egyetlen törvényes jövedelemforrást, ezért az ennek elvesztésétől és az ezzel járó szankcióktól való félelmet kihasználva, bármilyen megbélyegző vagy morálisan elfogadhatatlan munkát el lehet végeztetni velük. A kilakoltatás során készült videókon jól látszik, hogy a Feszofe emberei nem jószántukból működtek közre a kunyhók elbontásában, sőt az érintettek beszámolója szerint néhányan sírva fejezték ki együttérzésüket. A jelenlegi intézményrendszer azonban megfosztja ezeket a nagyon szegény körülmények között élő embereket annak lehetőségétől, hogy felemeljék szavukat az elvégzendő munka tartalmát vagy körülményeit illetően. Egy orvos lelkiismereti alapon visszautasíthatja egy abortusz elvégzését, egy közmunkás nem teheti meg, hogy ugyanilyen alapon visszautasít egy kilakoltatásban való részvételt. Megteheti, de akkor évekig se munka, se jóléti juttatások.

Intézményes kirekesztésnek nevezik azt a mechanizmust, amikor az állami intézmények tevőleges szerepet játszanak bizonyos társadalmi rétegek peremre szorításában, valamint a peremhelyzet fenntartásában. Az itt bemutatott eljárásokkal azonban jóval többet tesznek ennél: elidegenítik egymástól, rosszabb esetben egymás ellen fordítják azokat a társadalmi csoportokat, amelyeknek a leginkább volna okuk az elégedetlenségre és a kollektív fellépésre – közmunkást a hajléktalan ember ellen, szociális munkást az ügyfele ellen, szakszervezeti tagot a feketemunkás ellen, fehér munkanélkülit a cigány munkanélküli ellen, és ezzel gyengítik, illetve elnémítják az elégedetlenség hangjait.

A kormányzás azonban nemcsak hatalom, hanem felelősség is; az intézményrendszer pedig nemcsak bürokrácia, hanem fontos tartópillér. Egy kormánynak óriási felelőssége van abban, hogy olyan intézményeket alakítson ki és működtessen, amelyek kitermelik azokat az állampolgárokat, akik érdekeltek egy méltányos és demokratikus berendezkedés kialakításában és fenntartásában. Nem kezelhetjük egymástól elkülönülten a jogállamiság, a demokratikus intézmények és a társadalmi kirekesztés kérdéseit.

A Határ úti kunyhóbontás, amellett hogy a szegénységben élők elleni hatósági fellépés újabb felháborító példája, arra is rávilágít, hogy ezek a dimenziók elválaszthatatlanul összefüggnek egymással, ezért ha rendszerszintű és tartós változást akarunk elérni, akkor mindezen dimenziókban egyszerre kell változtatnunk. Ezt nem lehet szem elől téveszteni az Orbán-rezsim antidemokratikus, autoriter politikájának, illetve igazságtalanságainak kritikája során sem.

A szerző szociológus

MARABU RAJZA