Ebben bizonyára közrejátszott az is, hogy a 60-as években cseregyerekként gyakran repültem (Il–14, Il–18) Berlinbe. Két leánykával váltottuk egymást. Repültem aztán nagyon sokat hivatalos útjaim alkalmával is (Tu–134,Tu–154).Ahelyváltoztatásnak ez a gyors és tiszta eszköze legjobb barátom okán is különleges helyet foglalt el életemben. Hajózó (így hívják a repülőgép-személyzetet) pályafutását navigátorként kezdte, majd másodpilóta lett, később kapitányi minőségben hasította immár Boeingeken a levegőt. Repülés iránti szenvedélyét papájától örökölte, aki szintén kapitány volt.

„Kérjük B. L. nevű utasunkat, fáradjon a pilótafülkébe” – hangzott a felszólítás a fedélzeten, és rögtön tudtam, hogy barátom „ügyködött”. Nem felejtem el azt a „rádióforgalmazást”, amely így szólt, miután bejelentkezett valahonnan hazafelé repülve a levegőből: „sziasztok, ott a barátom?” Gyakran éltem át ugyanis a landolást a kollégái társaságában. Akkor még messze volt 9/11, békésebben élt a világ. A szép emlékek mellett azt a repülőstemetést sem felejthetem, amikor a Kijevnél 1971-ben szerencsétlenül járt gép személyzetét – köztük Zsuzsikát – kísértük utolsó útjára. Ha repülőgépzúgást hallok, mindig felnézek az égre és keresem szememmel csodálatom tárgyát: hogy a csudába tud ily kecsesen siklani a levegőben ez a nehéz vasdarab. Amikor 2012. február 3-án meghallottam a hírt, hogy nincs többé Malév, szégyen ide, szégyen oda, megkönnyeztem. Amúgy „civilesen”. Azt üzentem a barátomnak, sajnálom, együtt érzek vele.

Nála is, nálam is vége egy szerelemnek.

Bakos László Budapest