Elvégre legalább húsz éve volt, hogy az akkori sportdiplomata úgy érezte, jobban festene a névjegye, ha úgy kezdődne, hogy „dr”. Több mint tíz éve történt, hogy épp az előző Orbán-kormány idején a felsőoktatási integráción való évtizedes nyűglődés a tornaegyetemnek az orvosiba való beolvasztásához vezetett. És még két év sem telt el azóta, hogy a kétharmados hatalommal felruházott kormányfő afölötti igyekezetében, hogy mihamarabb kiiktassa a rohamszerű törvényhozás államfői kontrollját, végzetesen rossz személyi döntést hozott.

Hogy a réges-régi plágium, a komoly tudományba szuszakolt kvázi büfészak, valamint a politikai cinizmus egyfelől, a politikusi önlejáratás másfelől most pont ebben az egyetemi tanácsteremben találkozott, az a testületi tagok számára egyszerű balszerencse. Kéretlen főszerep a nagypolitika színpadán.

Mégis jelképerejű, hogy éppen ezeknek a szakembereknek, orvosegyetemi oktatóknak és hallgatóknak kellett ítéletet mondaniuk egy olyan szigorúan szakkérdésben, amely – bárhogy végződik is az ügy – mindenképp határkő lesz a magyar közéletben. Hiszen maga a plágium, amelyet heteken át viszolyogva kerülgetett mindenki, akinek hivatalos köze lett hozzá, nemcsak a két évtizeddel ezelőtti egyetemi viszonyokra és legfőbb közjogi méltóságunk emberi minőségére vetít reflektorfényt, hanem egyúttal a Fidesz-kormány politikáját is pőrére vetkőzteti.

Nagyon könnyű ugyanis a parlamentben szónokolni tankötelezettségről és felsőoktatásról, különösképp „a döntés felelősségéről”, meg arról, hogy az emberi életutak mely részéért vállal felelősséget az állam, és milyen szakmát tessék saját zsebből megtanulni. Ahogy rém egyszerű lózungokat harsogni a tandíjnélküliségről – oppardon: állami ösztöndíjról – is, amiért cserébe evidensen várhatja el a köz, hogy a majdani diplomás fiatalkora maradékában idehaza tevékenykedjen, finanszírozói üdvére.

Csak néha a politikai demagógia a rektori hivatalban összetalálkozik a való élettel, és az utóbbi – ülősztrájkoló hallgatók képében – felteszi a legfontosabb kérdéseket. Hogy milyen minőségű az a tudomány, amelyhez mostantól egyre kevesebben férnek majd hozzá. Hogy elég becsületes-e a honi értelmiségi elit ahhoz, hogy az ember rá merje bízni a sorsát. Hogy miközben a tudomány fontosságáról és nemzetmentő erejéről öblögetünk, képesek vagyunk-e egy pofonegyszerű kérdést eldönteni: dr. maradhat-e az, akinek erre nincs joga, csak mert államfő?

A véletlen úgy hozta, hogy minderre most az orvosegyetem pár tucat szakemberének kellett választ adnia. Rajtuk már nem múlik – a feladatot elvégezték.