Az évtizedek óta Nyugat-Európában élő jezsuita szerzetes ízekre szedte Antall József akkori miniszterelnök „keresztény Európáról” szóló téziseit. „A keresztény Európa csak lázálom”, hangsúlyozta, s aztán az interjú is ezzel a címmel jelent meg. Az MDF-kormány bukása után összebarátkoztam Antall egyik államtitkárával, aki elmesélte, hogy az interjú nagy megrökönyödést keltett az akkori kormánykörökben. Egy „balliberálistól” persze szimpla vallásgyalázásnak vettek volna egy ilyen kijelentést, de ha az európai intézmények mellett működő brüsszeli jezsuita központ vezetője vélekedett így, akkor vele nevetséges lett volna Budapestről vitatkozniuk Európa kereszténységéről.

Azóta közel két évtized telt el. Euró pa ma még kevésbé keresztény, mint a kilencvenes évek elején, s másfelől az iszlám fundamentalizmus kihívása komolyabb, mint valaha. Ilyen körülmények között különösen zavaró, ha valamely kelet-európai politikai erő visszatérni igyekszik egy régen meghaladott fikcióhoz. Az iszlám agresszív vadhajtásaival szemben éppenséggel a világi állam erősítése az euró pai demokráciák érdeke. Nem véletlen, hogy a franciaországi burkatilalmat a szocialisták és a kommunisták is támogatták, s másfelől a francia vagy brit konzervatívok is egyetértenek abban, hogy az állami iskolákban a keresztény jelképeknek sincs helyük. A laikus állam senkit sem korlátoz vallása gyakorlásában, de megkímél minket attól, hogy mások megzavarják mindennapi életünket saját hitük rámenős hirdetésével. Ha nagyon cinikus akarok lenni, a két vallás gyakorlásának hőfokát ismerve, ez sokkal inkább érdeke a keresztényeknek, mint a muszlimoknak.

Minderről persze a világi állam védelme okán sok szó esett ezeken a hasábokon is. Tegyey atya azonban arról győzött meg, hogy a „keresztény Európa” emlegetése kifejezetten ártalmára van a katolikus egyháznak is. E fogalom egyrészt már régóta értelmét vesztette, másrészt széles körben gyanakvást és ellenszenvet kelt a keresztényekkel szemben. Az egyház a kulturálisan és világnézetileg sokféle Európában csak a realitásokat elfogadva jelenítheti meg a kereszténység kétezer esztendős értékeit. A való élet kihívásai között hűnek lenni a hithez keresztényibb küldetés, mint lázálmokat kergetni, és régen letűnt történelmi idők restaurálását hirdetni.

Hívő katolikusként bizton állíthatom, hogy ateisták, muszlimok, vallásos zsidók vagy éppen buddhisták között beszélni hitünkről, vállalni kereszténységünket sokkal érdekesebb kihívás, mint politikusként a keresztény Európáról szónokolni. Az előbbi a személyes hitről szól. Arról, hogy én személyemben vállalom a hitemet, ha tetszik, képviselem Krisztust olyan emberek között is, akik nem tartoznak a követői közé. Sokszor annyi is elég, hogy egy félmondatban elmondjam: akárhogy is, de én katolikus keresztény vagyok. Bármilyen gyarlón teszem, mégis a személyemmel vállalok kezességet a hitemért. Másfelől Európa kereszténnyé alakítását hirdetni – azon túl, hogy irreális lázálom – azt is jelenti, hogy nem bízom eléggé a saját személyes hitemben, külső és politikai körülményektől várom a kereszténységem megerősítését. Vállaljam a hitemet, győzzem meg igazáról azokat, akik erre nyitottak, de ne akarjam erőszakkal a keresztény tanítást olyanokra kényszeríteni, akik vallásilag közömbösek vagy más vallásúak.

A magyarországi katolikus egyház ezeréves történelme során sok hibát és bűnt elkövetett. Volt idő, amikor egy esztergomi érsek (Kolonits László) sürgette az ország németesítését, 1708-ban a püspökök Rákóczival szemben tüntetően Bécs mellé álltak, s a püspöki kar 1849 januárjában pásztorlevélben üdvözölte a szabadságharc letörésére érkező császári csapatokat. Egyáltalán: a mohácsi katasztrófa után négyszáz éven át következetesen képviselte azt az alapelvet, hogy Magyarország csak egy nagyobb nyugat-európai államszervezet, nevezetesen a Habsburg-birodalom keretén belül boldogulhat. A nemzeti függetlenségnél többre tartotta a Habsburgokhoz való hűséget és a nyugati kereszténységhez való tartozásunkat. Kuruc lélekkel lehet mindezt utálni, de tagadhatatlan tény, hogy kultúránk, művészetünk, szokásaink jelentős részét Nyugat-Európából és évszázadokon át a nyugati kereszténységnek köszönhetően vettük át. A Mohács előtti Magyarországról szép történeteink vannak, de városaink, templomaink, könyveink, törvényeink és szokásaink döntően a tizennyolcadik-tizenkilencedik században nyugati mintára születtek meg és alakultak ki.

Ezért mulatságos és bizarr, ha a magyarországi katolikus egyház egyes papjai és főpapjai ma a kuruckodók oldalára állnak, „gyarmatosításnak” nevezik az ország nyugat-európai integrációját, s valamiféle „magyar” értékrendet akarnak érvényesíteni a mai Nyugat-Európa ellenében. Márfi Gyula veszprémi érsek hírhedt levelét e hasábokon többen bírálták liberális szempontból. De arról nem esett szó, hogy a levél római katolikus szemmel is meglehetősen sajátos. Ha ugyanis az Európai Unió valójában „vadkapitalista, ultraliberális diktatúra”, s a nyugat-európai politikusok – köztük a kereszténydemokrata kormányfők – e „diktatúra” kiszolgálói, akkor mit gondoljunk azokról a nyugateurópai papokról, főpapokról, magáról XVI. Benedek pápáról, akik Márfi úrral szemben demokráciának tekintik a mai nyugat-európai rendszert? Az EU mellett állandó brüsszeli irodával működik a COMECE, az uniós államok püspökkari konferenciáinak bizottsága, amely véleményével, javaslataival, olykor kritikáival is része az európai társadalmi párbeszédnek. Vajon tudják e püspökkari konferencia tagjai, hogy a veszprémi érsek szerint egy „vadkapitalista, ultraliberális diktatúrával”, a Krisztust halálra adó Főtanács utódjával működnek együtt Brüsszelben?

A szerző közíró