Aczél Endre: Károlyi, hagyományosan
Orbánék „ellenforradalma” olyan elődökre tekinthet vissza, mint a két világháború között uralkodóvá vált politikai és szellemáramlatok. De a mese így nem teljes. Ha a mai hatalom történetesen vissza akarná helyezni a Kossuth térre Tisza István szobrát, puszta méltányosságból állíthatna mellé egyet Kun Bélának, Rákosi Mátyásnak, de akár Kádár Jánosnak is.
Károlyi hamvait 1962-ben hozták haza, de Kádárék csak 15 év múltán merték megjelentetni Hit, illúziók nélkül című önéletrajzi művét, mert annak számos fejezete nem fért bele a kommunista kánonba. Nyílt cáfolata volt annak, amit például Kállai Gyula 1962-es gyászbeszédében előadott – hogy tudniillik Károlyi a Tanácsköztársaság idején és a második világháború után is lelkesen együttműködött a kommunistákkal. Olyan lelkesen, hogy emigrálni látta jónak előlük. Viszont nagyon tiszta és becsületes ember lévén nem állt be a kommunista rendszereket szidalmazók kórusába. Inkább csöndesen emésztette magát dupla, önkéntes száműzetésében. Ami pedig Kunt és Rákosit illeti, ők legalább annyira gyűlölték Károlyit, mint Tisza, ha nem jobban. E három ember szemében a földosztó gróf közönséges áruló volt: egyfelől a baloldalé, másfelől osztályáé.
A Kádár-rendszer bő évtizeden át kínlódott azzal az öröklött dogmával, hogy „baloldali hagyomány” Magyarországon csak egy van, illetve volt: a kommunista. Csak 1968-ban kezdte pedzegetni az Élet és Irodalom – annak idején nagy feltűnést keltő – vitája, hogy éppenséggel létezhet egy közös hagyomány, amely a baloldali radikálisokat, a szocdemeket és a kommunistákat összeköti. Ebben a vitában lappangva jött elő a kérdés, hogy mit kezdjen a szocialista Magyarország olyan emberek szellemi örökségével, mint Jászi Oszkár, Csécsy Imre vagy épp Károlyi Mihály? Bevallhatja-e, hogy a szocdemek ápolták a munkásöntudatot a két háború között, nem pedig az illegális, pár tucat tagot számláló kommunista (fantom) párt? Írhat-e érdemeket Mónus Illés vagy Braun Soma, a marxista, de antikommunista nagy szocdem munkásnevelők neve mellé?
Sajnos e vita arra futott ki, hogy a „vegytiszta baloldal” a felszabadulásig egyenlő volt a kommunista párttal. Ilyenformán az említett, kiváló férfiak ismét leértékelődtek, visszamenőlegesen is legitimálódott az a Rákosi-féle gyakorlat, hogy az „ilyeneknek” se szobra, se utcaneve nem lehet.
Fidesz-Magyarországon előbb inkubálták, majd felélesztették a baloldali hagyomány szellemi eltiprásának jól bejáratott gépezetét. Vezető jobboldali publicisták egy lélegzettel átkozzák a francia jakobinusokat, az 1968-as baloldaliságot, aztán meg persze Jászit, Károlyit, az „országvesztőket”. De tehetnek, amit akarnak. És nem azért, mert Horváth Csaba MSZP-s politikus fogadkozik, hogy „mi visszahozzuk Károlyi szobrát!”, hanem azért, mert Magyarországnak igenis van kitörölhetetlen, progresszív baloldali hagyománya, mely egy szép nap újjá fog éledni. Hogy megérjük-e, nem tudom. De Fukuyama is pórul járt, amikor „a történelem végének” meghirdetésével temetőbe küldött mindent, ami a bukott szocialista rendszerek fölött örökös győztesnek hitt liberális kapitalizmust megelőzte.
