Az underclass felé
A tizennyolc éves korig tartó tankötelezettségnél nincs ma fontosabb társadalompolitikai kérdés Magyarországon. Az iskolák államosítása, a normatív finanszírozás megszüntetése, a tankötelezettség felső korhatárának leszállítása lehetővé teszi, hogy a középfokú beiskolázási keretszámokat – tehát azt, hogy hányan mehetnek középiskolába és hányan szakiskolába – ne a tanulói szándékok és a létszám-maximalizálásban érdekelt fenntartók határozzák meg, hanem, „munkapiaci érdekekre” hivatkozva vagy gazdasági lobbicsoportok érdekeit képviselve közvetlenül a kormány, hasonlóan ahhoz, ahogyan ez 1985 előtt történt. A kormány máris világossá tette, hogy a keretszámok 40 százalékos csökkentése révén legkevesebb 200 ezer tanulót akar kiszorítani a középiskolákból, a közismereti tárgyaktól megfosztott, hároméves időtartamra redukált szakképzést pedig szintén a negyedszázaddal korábbi szintre akarja felfuttatni. A tankötelezettség-csökkenés azt is jelenti, hogy még a legalacsonyabb presztízsű szakiskolák sem lesznek kötelesek bárkit fölvenni vagy végigvinni; az ott tanulók a HÍD program keretei között húzhatják ki addig, amíg 16 éves korukban kizárólag alapképzettséggel elhagyhatják a közoktatást. Nemcsak az esélykiegyenlítő oktatáspolitika alapvető feltétele szűnik meg, de annak lehetősége is, hogy a közoktatás révén csökkenjen a munkapiacon teljesen esélytelen alacsony képzettségűek aránya.
Nem akármi forog kockán. A korábbi évtizedek mesterséges alulképzését követően hallatlan esélyteremtő, szegénységmegelőző és civilizációs jelentősége volt annak, hogy az elmúlt két évtizedben az általános iskolát végzett korosztályok többsége kiszabadulhatott a gazdasági érdekcsoportok diktálta szakképzési présből. Az általános iskolát végzettek körében a bármilyen középiskolába beiratkozottak aránya 48 százalékról 72 százalékra emelkedett; a gimnáziumban tovább tanulók aránya pedig 21 százalékról 33 százalékra. Ez a nagyarányú expanzió a legrosszabb helyzetű tanulói csoportok számottevő részét is magával húzta: a középiskolában tovább tanuló roma fiatalok aránya 11 százalékról 27 százalékra nőtt, (a gimnáziumban tovább tanulóké 0,6 százalékról 6 százalékra); a tovább nem tanulók aránya pedig 49 százalékról 5 százalékra zuhant körükben. A tankötelezettség lényegi kérdés; ha ugyanis a középfokú iskolák a diákokat 18 éves korukig nem szoríthatják ki, akkor vannak alternatíváik: lehet, hogy egy diák kiesik a középiskolából, és szakiskolába kerül, lehet, hogy egyre gyengébb szakmákat tanul, egyre gyengébb osztályokba kerül, de még mindig van valamilyen reménye arra, hogy szakmát szerezzen, és ne zéró esélyekkel kezdje felnőtt életét.
A látványos közoktatási expanzió alapvetően helyes választ adott a rendszerváltást követő foglalkoztatási krízisre. Az 1990-es évtized végére nemcsak az vált világossá, hogy a munkahelyvesztés lényegesen súlyosabb, mint azt bárki gondolta, de az is, hogy a munkapiac által leselejtezett alacsony képzettségű százezrek foglalkoztatása egy dinamikus növekedési időszakban sem javul. Mózer Péter számításai szerint a visegrádi országokban a GDP növekedése valamennyi országban a termelékenység bővülésével jár együtt, a foglalkoztatottság pedig csak kismértékben javul. A fellendülés motorjai mindenekelőtt a multinacionális vállalatóriások beruházásai – innen a termelékenység gyors bővülése –, ám az általuk behozott fejlett technológia működtetéséhez nem kell sok ember. A továbbtanulási boom ellenére az alacsony képzettségűek aránya Magyarországon még mindig a legmagasabb a visegrádi régióban. Szó sincs arról, hogy Magyarországon szakmunkáshiány lenne. Köllő Jánostól tudjuk, hogy a magyarországi munkapiacon lefelé irányuló kiszorító hatás érvényesül, részben azért, mert az alacsony képzettségűeknek nagyon rosszak az alapkészségei. Egy nyugati cég alkalmaz alacsony képzettségű embereket, mert feltételezi róluk, hogy írás-olvasási készségeik, számolási készségeik, minimális idegennyelv-tudásuk, számítástechnikai jártasságuk elegendőek ahhoz, hogy megfeleljenek az elvárásoknak mondjuk egy szoftver vezérelte technológiához kötődő munkaposzton. Ugyanilyen munkaposztra egy hasonló magyarországi munkaadó minimum érettségizetteket keres. A tanszabadság és a pedagógiai műhelyek szakmai autonómiájának felszámolása beleillik a kormány politikájába, de azt nehéz megérteni, hogy miféle ráció munkál a középiskolai oktatás drasztikus leépítése mögött. Nem hihetjük, hogy létezik olyan háttéranyag, amely szerint a magyar munkapiac öt-tíz év múlva tömegesen igényelné majd az írni-olvasni-számolni, szoftvereket használni alig tudó, idegen nyelvet nem beszélő, képzetlen munkaerőt. Ráadásul a középiskolai keretszámok 40 százalékos csökkentése messze nem csak a szegényeket érinti; az érettségit adó iskolákból kiszorítani tervezett 200 ezer tanulónak mindössze 5 százaléka halmozottan hátrányos helyzetű és negyede hátrányos helyzetű.
A társadalomtudományi szaksajtóban néhány évvel ezelőtt éles viták folytak arról, hogy a posztszocialista társadalmak legszegényebb rétegeinek helyzetét jellemezhetjük-e az underclass terminológiával. A legélesebben Szelényi Iván és Ladányi János érvelt amellett, hogy a régió képzetlen, tartósan munkanélküli, tartósan mélyszegény, zömében roma népességének helyzetét csak és kizárólag az underclass kifejezéssel jellemezhetjük; minden más kifejezés eufemizmus: értelmezésük szerint ugyanis az underclass a gazdasági és társadalmi kirekesztés együttes állapotát jelenti, ami kasztszerű, vallási vagy etnikai megbélyegzéssel párosul. Az underclass helyzetbe került rétegek végérvényesen elszakadnak a többségi társadalomtól; a külvilág jogrendje és intézményei helyett a gettólét belső törvényei szabják meg életük kereteit, és egyetlen céljuk a másnapi túlélés. A vita lényegi kérdést érint. Véleményem szerint a magyar társadalomban nagy az underclass veszélye, a szegénység például sehol a régióban nem szorult ilyen mértékben kistelepülésekre, mit itt. Tömeges underclass helyzetről azonban mindaddig nem beszélhetünk, amíg a nyugdíjrendszerek, a jövedelemszerű családtámogatási rendszerek, a segélyezés, az egészségügyi ellátás, a – bármennyire egyenlőtlen – közoktatás elérik a legszegényebbeket, és amíg a tankötelezettség felső határa 18 éves korig tart. A relatív szegénységi ráták az EU középmezőnyébe pozicionálják Magyarországot, holott a legrosszabb ország csoportban „lenne a helye”, annyira alacsony a foglalkoztatottság. A magyarországi gyermekszegénység mértéke ijesztő, de legalább 7-8 uniós tagállamban még rosszabb a helyzet. A szegénységet kizárólag a régióban viszonylag magasnak számító – a leggazdagabb országokénál persze alacsonyabb –, GDP-arányos jóléti kiadások és az inkluzív rendszerek – mindenekelőtt a közoktatás – tartják keretek között.
A középfokú oktatás drasztikus leépítésének nem kisebb a veszélye, mint hogy a mélyszegénységben élő rétegeket az underclass helyzet felé tolja. A legszegényebb 700-800 ezer emberről van szó. Legfeljebb a felük lehet csak roma.
A szerző szociológus
