Reggel fél hat volt, mentem hazafelé. A belvárosban jártam, elcsörömpölt mellettem egy villamos, a kialvatlan szeműeket szállította, vitte szegényeket munkába. Én is kialvatlan voltam, de nem dolgozni mentem, hanem haza. Vajon hogyan fogom ezt neked megmagyarázni, ezen zakatolt az agyam. Tudod, éjszaka volt, ezért nem voltam otthon. A polgármesteri hivatal alagsorában voltam, nyílt ott valami kocsma, szégyenletes, de eddig nem is tudtam róla. Ott voltam éjjel. Tudod, helyszíni élmény, életszag. Éjszaka anyagot gyűjtöttem, afféle motívumokat, ezekből élek huszonkét éve. Reggel fél hat volt, nem voltam nagyon jól, úgyhogy beugrottam még az Ibolyába. Tudod, ott nem változott semmi, mintha el se mentem volna, csak világos lett közben. Hogy fogom ezt neked otthon megmagyarázni, ezen tűnődtem. Tegnap lettem negyvenéves. Azt hiszem, érvnek ez se rossz. Születtem negyven éve Kádár János országában, hetvenkettő márciusában, aztán katolikus templomba vittek, mert nem tudtam védekezni még, és gyorsan megkereszteltek. Nem tudtam ellenállni, de remélem, ordítottam legalább. Ordítottam a papra, hogy ne csinálja. Születtem Kádár János Magyarországán, és úgy látszik, meghalni ugyanott fogok. Amit nem gondoltam volna. Hogy egy nép felszedelőzködik, és visszamegy a múltba. Hetvenkettő márciusába, Kádár János országába, odamegy a nép, s visz magával engem vissza. A népem nem bírta magát a szabad levegőn. A nép a hodály homályába visszamegy, az erős kontúrokat nem bírja a szeme. Van ilyen. Mózes pusztában vándorló népében is voltak ilyenek. Azt mondták az öregnek negyven év után, hogy te, Mózes, menjünk inkább vissza. Elég volt, elfogyott a remény, és túlságosan erősen tűz miránk itt a nap. Menjünk vissza, Mózes. Akadtak köztük ilyenek. Mózes meg csak a konok fejét rázta, hogy nem, nem. Fiúk, eltelt negyven év, ne menjetek vissza a múltba.

Kilencvenben voltam tizennyolc, tudod, azóta írok újságba. Tegnap lettem negyven, keserűbb már, mint az epe. Mit ünnepeljek, ezen tűnődtem. Mennyire szerettem büszkélkedni azzal, hogy az európai magyar hazával egyszerre lettem nagykorú. Kilencvenben március 25-én volt az első szabad parlamenti választás, egy nappal lemaradtam róla, hogy szavazhassak. Úgy döntött a népem nélkülem, hogy Európában lesz nagykorú, most meg a bizánci kiskorúságba visszamegy velem Kádár János homályába. Ordítanék, hogy ne csinálja, de mi haszna. Kidobnak még az Ibolyából is. Abban bíztam pedig sokáig, hogy a népem erős, hogy kiálljon Európában a napra. De nem. Minálunk a Mózeseket kiröhögték, szavaikat ellopták, hitüket elárulták, dadogásukat félremagyarázták, zászlaikat elégették, újnak és igaznak hazudja magát a régi, tolvaj nemzedék, s tábort bont, indul a múltba vissza. Kádár János hóna alá. Mit csináljak? Maradjak még? Így álltam ott a pultnál, tudod, bambán, reggel hatkor. Hogyan magyarázom ezt meg neked, ezt az éjszakát, a negyven évet. Nem voltam jól, de nem azért mondom, hogy sajnálj, hanem azért, hogy tudd. És amikor a fényre kiléptem, akkor vágódott az agyamba hirtelen, hogy mit is magyarázkodom én, hisz nem vár otthon senki. Üres a lakás, ezt elfeledtem, s lám, már majdnem elhittem magamnak, hogy negyvenéves koromra maradt kihez beszélni még, s hogy e hazában írni van miért.