A Gyurcsány-kormány utolsó három éve átgondolt, de rosszul végrehajtott és pocsékul kommunikált reformpolitika jegyében telt. A reménytelenül elöregedett hazai politikai, közigazgatási, egészségügyi, oktatási, közlekedési és szociális intézmények és rendszerek modernizálását az ellenzék akkor gyújtogatással, kordonbontással, népszavazással és új médiahadtestjeinek bevetésével akadályozta meg.

Hat évvel később az ország egy alapjaiban és részleteiben átgondolatlan, de elszánt és erőszakos reformpolitika foglya. Az eredmények legalábbis vitathatók, az újabb recesszió ante portas, mindazonáltal a miniszterelnök és pártja viszonylagos népszerűséget élvez. Ennek, ha nem is egyedüli, de egyik legfontosabb oka az, hogy az új médiahatalom a választások után olyan mértékben erősödött tovább, hogy a hazai tömegtájékoztatást ma már csak a Kádár-korszakéhoz lehet hasonlítani.

Az emberek nem hülyék, csak fogékonyak a jó hírekre. És mivel a pénzük egyre kevesebb, információikat a szaporodó és egytől egyig kormánypárti ingyenes újságokból, a közszolgálati és kereskedelmi rádiókból és televíziókból, az internetes portálokról szerzik. E nagy hírcsatornák számára pedig a működtető érdekei szerint súlyozott és „helyes” megvilágításba helyezett híranyagot napjainkban döntő részt ugyanaz az MTI Hírcentrum szállítja, mely a rendszerváltás előtt is a pártállam leghatékonyabb véleményformáló eszköze volt. A jobboldali médiatúlsúly a hírügynökségi hírek ingyenessé tételével kiteljesedett.

Ilyen feltételek közepette még a Nyugat vezető politikusai is meglepően alacsony hatásfokkal érvelnek a magyarországi nyilvánosság kormánypárti megszállása ellen. Hillary Clinton, Angela Merkel vagy Nicholas Sarkozy véleményét elhallgatni persze nem lehet, de elhangzásukat követően azonnal elkezdenek potyogni a nemzeti szuverenitásra hivatkozó, méltatlankodó és tiltakozó ellenvélemények, a hajuknál fogva előcibált külföldi analógiák. Mire a médiatörvények és a médiaszabályozás körüli hazai és nemzetközi viták véget érnek, alighanem túl leszünk egy újabb választáson. A közvéleménynek a „szabadságharc” szellemében való megdolgozása ezt a célt, az időnyerést szolgálja. És a módszer beválik. Marshall McLuhan, a modern kommunikációelmélet atyja nem mondott túl nagyot, amikor a nyolcvanas években megállapította, hogy a tömegmédia egy ponton fontosabb eszköze lett a hatalomnak, mint az atombomba.

A véleményformáló apparátus aránytalan méretűvé dagadt. Kormányzati, önkormányzati, parlamenti és intézményi szóvivők és kommunikációs munkatársak egész hadserege indul ütközetbe, valahányszor a nemzeti együttműködés rendszerét bírálat éri. Egymást is ellenőrző főhatóságok felügyelete alatt Nagy-Britanniáénál számosabb közszolgálati médium biztosítja a hivatalos vélemény dominanciáját. A több tucat politológiai intézet és alapítvány egyik fő feladata pedig az, hogy mindig minden rovatba, minden oldalra, minden adásba jusson valaki, aki kiáll a kurzus mellett, bár e tekintetben a baloldal is igyekszik őrizni pozícióit.

A médiahatalom költséges, fenntartására számolatlanul költik a milliárdokat. Legutóbb a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium egymilliárd forintot ítélt meg a Századvég Alapítványnak olyan közlekedési és egyéb tanulmányok elkészítésére, melyeket csak a minisztérium szakértői tudnának tisztességesen megírni. Húsz év után a köztelevíziónak is telik már a kultúra és a sport világeseményeinek közvetítési jogaira, saját gyártású szappanoperákra és látványos vetélkedőkre. Eddig ezeket a kereskedelmi televíziók finanszírozták, de ez sem számít, ha a cél a centrális erőtér saját csatornáinak népszerűbbé tétele a politikai üzenetek hatékonyabb eljuttatása céljából.

Kis János a HVG hasábjain, Fodor Gábor a Népszabadságban méricskélte a minap a demokratikus ellenzék esélyeit a kormány leváltására. Mindketten úgy vélik, hogy a jelenlegi erőviszonyok között egyetlen magyar kormány sem lenne képes az Európai Unióval való konfrontációra, a többpárti demokrácia megszüntetésére vagy a piacgazdaság lebontására. Tehát ez sem. Ez igaz, csupán azzal a következtetésükkel nehéz egyetérteni, hogy 2014-ben ezek az „intézményi garanciák” és egy jól megválasztott ellenzéki stratégia elegendőek lesznek a Fidesz–KDNP-kormány távozásra kényszerítéséhez. Ez kevés egy kormány leváltásához, amely a hírszolgáltatás, a média, s azon keresztül a lelkek ilyen fokú felügyeletét gyakorolja.

Egy McLuhan-féle „atombombával” szemben a Fodor Gábor által említett és az LMP által is előszeretettel használt „informális nyilvánosság” nem elég. Helyszűke miatt beérem egyetlen példával. Egy kiegyensúlyozottabb média alighanem pillanatok alatt meggyőzte volna a közvéleményt arról, hogy a nemzeti légitársaság utód nélküli leállítása gazdasági rémtett volt a kormány részéről.

Ehelyett mi történt? Az, hogy február 3-án reggel fél hétkor, alig fél órával a Malév-gépek földre kényszerítése után az átlagos magyar hírfogyasztó már „tudta az igazat”: az utolsó magyar világmárkák egyikének mondható légitársaság leállása a hazug, mindent elbaltázó szocialista kormányok, a gyarmattartó Európai Unió és a gonosz Izrael bűne.

A hírolvasó nem ezeket a szavakat használta. Arról beszélt, hogy a Malév problémái a szocialista kormányok idején keletkeztek, hogy az Európai Bizottság jogszerűtlennek minősítette a társaságnak nyújtott százmilliárd forintnyi állami támogatást, s hogy egy Malév-gépet Tel-Avivban nem engedtek felszállni, mert a cég 40 ezer euróval adósa maradt az ottani repülőtérnek. Mindhárom állítás igaz. Csak a lényegről terelik el a figyelmet. Arról, hogy nincs még egy európai kormány, amely akár egy félórával is túlélné, ha az ország presztízsét hordozó és gazdasága számára is létfontos nemzeti légitársaságot hasonló dilettáns módon hagynák kiszenvedni.

Az Európához tartozás, a demokratikus pártok megújulása és összefogása, a népszavazási kezdeményezések együtt sem feltétlenül elégségesek egy jó választási szerepléshez. A Fidesz győzelmével és a Jobbik megerősödésével két olyan politikai erő uralja a terepet, melyek eltökélten igyekeznek összeegyeztetni a polgári demokráciát egy populista diktatúrával. Ha a kormányon lévők hataloméhsége nem csillapodik, akkor a két párt összeborulása sem kizárható. Ez a veszély – egy orosz típusú irányított demokrácia bebetonozása Magyarországon – csak parlamenti eszközökkel, csak utcára vonulással, csak a baloldal megmaradt médiaeszközeivel nem szűnik meg.

Az állampárti médiagépezet nyomulása csak a nemzeti tőke közreműködésével vagy Európa közbelépésével állítható meg. Ha a nemzeti pénzarisztokrácia rádöbben, hogy érdekei egyáltalán nem esnek egybe egy kaotikusan működő, folyamatos piacrombolást végző hataloméval, módjában áll rövid úton megszüntetni a jobboldali médiabirodalom pénzelését, mi több, húsz év késéssel hozzáfoghat egy pártfüggetlen médianetwork kiépítéséhez is. A másik lehetőség az európai intézmények és fórumok fokozottabb figyelme.

Meggyőzésük arról, hogy szükség van további közbenjárásukra a magyar sajtó normális működésének helyreállítása érdekében, kényes kérdés. Aki ma jogos panasszal él Európa felé, arra azonnal rázúdul a hazaárulás rágalma. Holott hazaárulást csak az követhet el, aki a haza érdekei ellen cselekszik. Az egypárti médiahatalom és a hírmonopólium megszüntetése azonban valóságos és sürgető nemzeti érdek. Egyben a legfontosabb feltételek egyike ahhoz, hogy 2014-ben a polgári demokráciák normái és eszményei szerint is szabad választásokat lehessen tartani Magyarországon.

A szerző újságíró