Olvasni, hogy a választásra jogosult fiatalok (18–30 évesek) egyharmada a Jobbikra szavazna. Szerencsére másik harmad adja a sajtószabadság Milla-tüntetőit és a Köztársaságért utcára vonuló 4K!-sokat, akik ragaszkodnak a demokratikus értékekhez. Ám én most az aggasztó hányadról írok. (A harmadik törtrész még behatárolhatatlan.) Ezek szerint őket nem riasztják az emberellenes, zsidó- és cigánygyűlölő kirohanások. Hogy újabban egyre több „politikus” nyíltan vagy alig kódoltan tagadja a holokausztot, akár külföldről érkező tudósítóknak nyilatkozva is. Hogy az Európai Unió elleni uszítás hazánkat – mind nyilvánvalóbban – nacionalista-hivatásrendi-keresztény állammal sújtott országgá akarja zülleszteni. Letaposni, kitépni azt az európaiságot, demokráciát, amely valamennyire azért csak kisarjadzott a legutóbbi negyedszázadban. Számos fiatal bele se gondol – mert mitől lenne aggálya a régi/új megváltókkal szemben? –, hogy a bezárkózó (önellátó, elkülönülő, autark) gazdaságra már jobb- és baloldali kivitelezésben egyaránt ráfáztunk. Ők a gyanútlanok.

Nemsokára viszont a magyarországi államszocializmus hajnalán előbukkant nemzedékek is eltűnnek. Ők azok, akik egyszerre élték meg a nemzet új rettenetét és a társadalom kétségtelen felfrissülését, sőt új minőségbe alakulását. Tagjaikat, köztük engem is, beszippantja az örök biológiai törvény. És maradnak a gyanútlanok. Akik előtt még nem lepleződött le, hogy hová vezet az antiszemitizmus, a rasszizmus. Akiknek szeme nem kerekedett ki, szívük nem dermedt meg a mérhetetlen sok gyalázatot és szörnyűséget érzékelve személyes életterében is. Akik a háborút macsó, „bevállalós” kalandok sorának képzelik, hiszen halvány sejtésük sincs arról – akármennyi paradicsomvérrel is öntik őket nyakon kedvelt rendezőik –, hogy az akciókká mozizott hadviselésnek semmi köze mindahhoz, amit – például – könyvben-filmben olyan alkotások közvetítenek hitelesen, mint a Háború és béke, az Emberi sors, az Élők és holtak, a Szállnak a darvak...

Nincs veszélyérzetük. Nem jelezhet nekik vészcsengő, amely bennünket mindenkor riadóztatni kész, ha önjelölt hatalmasságok le akarnak venni lábunkról, érdekeinkkel, tisztességünkkel ellentétes útra próbálnak csábítani vagy körmönfont kényszerítésekkel terelni. E különbség alapvetően abból adódik, hogy 1950 körül születtünk. Ránk ugyan már nem borult a világ hat évig tartó éjszakája (1939–1945), azonban zsigereink, reflexeink, idegeink odakötöznek az anyák-apák, nővérek-fivérek által megtapasztalt kozmikus felforduláshoz. Itt gyökeredzik a mi sajátságos neurózisunk. Ami védőpalást is.

Keserű bölcsesség: ahhoz, hogy fogalmunk legyen a háborúról, amely lelkünket-értelmünket békepártivá teszi, át kell élnünk.

Nem állítható, hogy generációnkban mindenki eleve demokráciafogékony és diktatúraviszolygó, meg rasszizmus- és nacionalizmusidegen, ám – vélhetően – zömünk igen. Mi lesz, ha elmennek az 50-esek is?

Tragédiává válhat, hogy gyerekeink-unokáink összehasonlíthatatlanul kevesebb empátiával élik (élhetik!) meg valamikori jelenünket, mint amennyivel – minden lázadásunk dacára – mi viszonyultunk szüleink-nagyszüleink korához.

Tévednék? Remélem, igen. Ám hadd ne hazudjam el félelmeimet.

1976-ban sugározták először a Rádióban Szilágyi György megrendítő monológját (Hanyas vagy?), amely a mai fiatalok nagy-, illetve dédszüleit szembesítette a maguk, a „28-asok” sorsával, akkoriban sokakra katartikus hatást gyakorolva. Képszerű soraiban a huszadik század nemzedékeinek kulturális génekké égett korosztályi élményei vonultak fel. Szilágyi lelkeket simogatott, szelídített, segítve nem keveseket, hogy legalább egy pillanatra meglássák és meghallják mindazt, aminek észlelésétől a történelem kényszerei elparancsolták őket. Emberek békültek meg magukkal, generációk nézhettek egymás szemébe. Nagyon kellene valami hasonló.

A szerző tanár