Unortodoxia formailag még köztársaság, de már formailag sem demokrácia. Diszkréten korlátozott tekintélyuralom, mondhatnánk, unortodox önkényuralom. Kizárólag külső erők (szövetségeseink: a NATO és az EU) képeznek valamelyes fékeket és ellensúlyokat. A valódi hatalom teljes egészében Orbán Viktor kezében összpontosul. A hatalom ellensúlyául hivatott (és eddig még meg nem szüntetett) köztársasági intézmények mindegyikének (kivéve az MNB-t, amely e tekintetben irreleváns) teljes vezetése az önkényúrnak (nem egyszerűen bizalmasa vagy kegyeltje, hanem) lekötelezettje, kézben tartottja, kiszolgáltatottja, hűbérese. Fejük fölött lóg Orbán (Damoklesz) kardja, nemcsak jelképesen. (Az első számú hűbéres maga az „álamelnök”, akinek eltávolításához Orbán egyetlen intése elég.)

A kultúrharc viszont (Aczélhoz képest) egyszerűsödött: csak két „T” van. Támogatás és tiltás. Tűrés nincs, a még létező zárványok pénzcsapjai el vannak zárva, kivéreztetésük folyik. A szakszervezetek érdekérvényesítési képessége alaptörvényben van korlátozva (gyakorlatilag nullára). A média dettó, nem túl nagy példányszámú lapokban és „rejtett” tévé-, rádiócsatornákon (ideig-óráig) még lehet pampogni (íme!), de senki sem lehet biztos benne, hogy következmények nélkül.

Az unortodox önkényúr hatalma (momentán még nem Istentől, hanem csak) „a néptől” eredeztetik. Dr. Orbán „népe” az országlakosok kb. egyötöde. Az „istenadta egyötöd”, akaratát fülkeforradalom útján (ejtsd: út-ján!) valósította meg, és nemzeti egységként ruházta örökös miniszterelnökére. Ez a nép modern mása Madách athéni demokráciát megcsúfoló népének. Vagy nem akar, vagy nem tud gondolkozni, és megveti mindazokat, akik akarnak és tudnak. Minden morális megfontolást elutasít. Követi az élő bálványt bármely irányba. Megjegyzem, nem lenne könnyű dolga, ha gondolkodna és moralizálna, a bálvány ugyanis gyakorta tesz éles kanyarokat, és időnként ellenkező irányra is vált.

Az utóbbi hónapokban például nagyon begyorsult, és igencsak hasonlóvá tette magát Moldova „hőséhez”, zsoldos Kongó-Müllerhez, aki a saját maga indította rohamot – az ellenséghez történő átállás után – rendszerint maga verte vissza. A nagyvezír is egyik nap megköszönte az egyötöd egytizedének az unió elleni harcos békemenetét, majd másnap büszkén kiáltotta országba-világba, hogy (a gaz, bitang, gyarmatosítókizsákmányoló, rabló) unióval együttműködni neki örökös, dédelgetett szíve vágya. És az ő népének ez így rendben van. Nekem nincs.

1998 és 2002 közötti első (nem örökös) miniszterelnöksége két új parancsolaton (nem) nyugodott. Ezeket az új (történetesen nem a jóistentől, hanem minden bizonnyal egy kis angyalkának öltözött ördögfiókától származó) parancsolatokat Simicska Lajos (akkori beosztása szerint: ügyvezető raszputyin) hozta az új kőtáblán. Az első így szól: Mindent szabad, amit a jog betű szerint nem tilt! A második így: A köztisztviselőnek alanyi joga hülyének lenni! Ép (keresztény) erkölcsi érzékű ember számára nem kétséges, hogy ördögi dolgok származhatnak ilyen indíttatásból. És származtak is. Mindenekelőtt a leplezetlen korrupció, amely irdatlan jéghegynek csúcsaként ismertté is vált a josziptót, a slehtcsaba, a tokaj, a kőbánya, a grippen, a hepiend, a tojj-tojj vécék, az országimázs központ meg a többi gazemberség, valamennyi jogi „osztjónapottal” elintézve.

Azt gondolhattuk, morálisan nincs már lejjebb, de volt! A 2002-es bukást nem volt képes erkölcsileg „feldolgozni”, és mivel egy normális európai demokrata számára a választási vereség a politikából való távozást írja elő, ő inkább a demokráciával szakított. Választási csalást híreszteltetett (saját – azóta is, vajh miért hűséges, kvázi örökös – belügyminiszterét dezavuálva!). Magát és népét (paranoiásan) „a hazával” azonosította (a haza nem lehet ellenzékben!), nem mondott le a pártelnökségről, ellenkezőleg: minden vetélytársával „leszámolt”, és a pártot de-demokratizálta. Igazi (bár még csak párt-) vezér lett, „elengedhette magát”. És elengedte. A kormánynak nem ellenzékévé, hanem ellenségévé vált. Az ellenséggel szemben pedig minden megengedett, a harcban nincsenek szabályok. De a durva, gyalázkodó parlamenti hang, az üvöltő neveletlenség, a kialakult „médiaegyensúly” és a (még viszonylag szelíd) polgári körözés 2006-ban kevés volt. De már nem ijedt meg, tudta, hogy végig fog menni az úton.

A forgatókönyv a klasszikus Machtergreifung lett. Megkereste és megtalálta az ő népét (lásd előbb), és az utcákra küldte, hogy látva lássuk, övé a hatalom, övé az ország. Ahhoz, hogy a dicsőség is az övé legyen, meg kellett szerezni az (MSZMP által ’89-ben gondosan elhelyezett) pénzkiadó automaták (OTP, Mol stb.) kódját. Az első lépés az úgynevezett lex Molnak az MSZP-vel együtt történő, EU-szabály-ellenes és gyalázatos parlamenti megszavazása volt. Az óriási idegen vagyonba immár bebetonozott (volt MSZMP-s, illetve MSZP-s, aktuálisan természetesen nagyon is jobboldali) oligarchák közül a legoligarchább is világosan láthatta, kié (lesz) az ország, a hatalom és a dicsőség, és olyan egyértelműen és nyíltan nyitotta ki a pénztárcáját, amire csak ritkán volt példa az újkori történelemben. Nem csoda hát, hogy eljött az ő királysága.

Ölébe hullott egy „gondoktól ölelt kis” EU-tagország, korántsem a Kánaán. Első kormányzása idején, döcögve, nyögve, a bokrosi úton, a négynél jóval több ökörrel, még ballagott a szekér. Amikor rohamtempóban kiépítette az előbbiekben már ismertetett államformát, elfeledkezett egy apróságról: időközben belépett az unióba! Ez aztán a fura helyzet! Ő, az álmaiban Achilles, a nagy, a dicső és örökös harcos egy igazi béketáborban (EU) ücsörögjön? Sőt a béketábor soros elnöki széke várt rá. (Szép kis soros elnökségünk kerekedett. Felejtsük el!) A vezénylő tábornok „zsigerből” (tudom, ez egy nagyon csúnya szó) vagy (ahogyan ő minősítette az ellenségként kezelt ellenfeleit:) „genetikailag” (ilyen meg természetesen nincs) Európa-ellenes, de legalább két racionális okból is az: nagyon jól látja, hogy teljhatalmának egyetlen gátja az unió, amelyet – tudja – képtelen lesz legyűrni. Éspedig azért, és ez a másik racionális ok, mert ő harc (ha kell fegyveres harc) útján (ejtsd: út-ján) képzeli a vitás ügyek megoldását („erős Magyarország”). Az EU pedig – kétezer év háborúi után – megtanulta, hogy minden győzelem új háború kezdete. Az EU hivatása, hogy a vitás kérdéseket kizárólag békés úton oldhassuk meg Európában. És ez bizony antagonisztikus ellentét. Azaz, ha Orbán marad, az EU megy! És mi, kelet-közép-európaiak, egyik pillanatról a másikra elkezdhetünk lövöldözni egymásra.

Azaz mégse azonnal, hiszen üres a kassza! Ilyen szempontból szerencse, hogy a kassza megtöltését kedvenc udvari bolondjára bízta. Kacagunk is, reggel, délben este, és a kassza persze egyre üresebb. Sajnos a többi tárcát savanyú emberek kapták, az egészségügyön, az oktatásügyön, a szociálpolitikán csak sírni tudunk, a kultúráról pedig már volt szó, az a bizonyos „2 T”, ami az egyházakra is áll: támogatás vagy betiltás. Szerencsére a hadügy „jó” kezekben van, épül lefelé. Mit kezdjünk mi (a négyötöd) vele?

Örökké a világ sem áll, de így, guggolva kibírni borzasztóan nehéz lesz. A legnehezebb dolog elkerülni az ő hamiskásnak szánt, de mindig végtelenül hamisra sikerülő, tompa mosolyát! A mondatait saját bevallása szerint sem érdemes hallgatni. És a neveletlen, műveletlen, pimasz (röviden: tahó, de ez is egy durva szó, legyen barbár), minden csatornát ki- és betöltő fegyverhordozók „élvezeti értéke” a romlott húséval vetekszik.

Tüntethetnénk, vagy imádkozhatunk az unióhoz és a NATO-hoz: „szabadíts meg a gonosztól”, ha tudsz! De amíg a Néppárt – tévesen értelmezett mundérvédelmi megfontolások miatt – nem tör kenyeret velük, addig az unió béna kacsa. Az amerikai elnök – a választási évben – szintén. Természetesen az lenne jó, ha (nagyon előre hozott) demokratikus választáson mi magunk zavarnánk el, ez azonban egyrészt lehetetlen, másrészt legalizálná őket (és förtelmes törvényeiket), továbbá, mint 2002-től 2010-ig, bárki azt hihetné, hogy ők normális demokratikus ellenzék.

Talán az lenne a legjobb, ha az unió kizárná Unortodoxiát, vagy felfüggesztené tagságát, és ismételt felvételi vizsgára utasítaná. A pótvizsgán akkor engednék át, ha össztársadalmi egyetértésben („kétharmaddal”) lezárta Trianont, elismerte a párizsi békét, és (ahelyett, hogy favorizálja) betiltotta a fasiszta és a náci pártokat, s gyakorlatilag is kötelezőként fogadná el az uniós írott és íratlan szabályokat.

A szerző orvos

MARABU RAJZA