Márpedig XVI. Benedek pápa ezt tette, amikor a kubai állapotokat firtató újságírói kérdésekre azt válaszolta: szerinte nyilvánvaló, hogy az „eredeti formájú marxista ideológia immár nincs összhangban a valósággal” (a Vatikán szemében mikor volt?), és hogy a kommunista rendszer „új modelleket” igényel.

Déja vu. A pápa öt évvel ezelőtt Brazíliában járván – nyilván az ottani, forradalmárhajlamú alsópapságnak üzenve – egyszer már alaposan elmeszelte „a marxista rendszert”, mondván, hogy ha az valaha is kormányra jutott, csak rombolást és pusztulást hagyott maga után.

Érdekes, hogy Benedek elődje, II. János Pál 1998-ban, amikor úttörő zarándoklatot tett Kubában – ahol a pápák talán a római katolikus egyháztól remélik a rendszer fellazítását (vö. lengyel tapasztalat?) –, kevésbé volt kemény a kubai kommunizmus ideológiai alapjaival szemben. Ám, mint a mai pápa, diplomatikus modorban demokratikus átalakulást sürgetett ő is: nála a fokozatosság, Benedeknél a párbeszéd és „a traumák elkerülése” (alighanem: békés rendszerváltozás) lett a jelszó. Utóbbinak talán több sikere lesz, mint elődjének, mert a lengyel pápa vizitje után alig mozdult valami. Hacsak annyi nem, hogy a dél-amerikai kontinensen elszaporodtak a baloldali elnökök, és rokonszenvük Kuba felé fordult.

Itt vagyok kénytelen rámutatni egy paradoxonra. Kuba és a Castro fivérek nagy barátja, Hugo Chávez venezuelai elnök, ki magát marxistának, de „mindenekelőtt mélyen hívő kereszténynek” mondja, „eredeti marxista programot” hajtott végre, amennyiben tömegével államosította a magántulajdont, miközben a már ötven évvel ezelőtt is kommunista és kicsit se hívő keresztény Raúl Castro, a mai kubai elnök éppen azzal foglalatoskodik, hogy az állami tulajdon rovására erőteljesen bővítse a magántulajdon mozgásterét. Amiből az következik, hogy ha valaki kellő rugalmassággal és gyakorlatiassággal kezeli a „marxizmust”, teheti ezt is, azt is. Nincs például emlékem róla, hogy Grósz Károly, amikor 1989-ben a magántulajdon részesedését harminc százalékra emelte volna Magyarországon, megtagadta volna a hitét.

Noha a megkövesedett kubai kommunista gazdasági rendszer önnön életképtelenségén és a reformok elodázásának ostobaságán kívül keveset bizonyított, azért nagy tévedés minden rombolást és pusztítást a „marxizmus” nyakába varrni. Mert például Mexikóban, ahonnan a pápa Kubába érkezik – noha gazdaságilag már-már fejlett országnak számít –, az emberek várható átlagos élettartama alacsonyabb, mint a szigetországban, a gyerekek kevésbé iskolázottak, a csecsemőhalandóság pedig messze-messze meghaladja a kubait. A gazdag Venezuela szegényeit és írástudatlanjait se lehetne fölemelni kubai orvosok és tanárok segítsége nélkül.

Mindezt a Vatikán is tudja persze. Kuba nem is olyan rossz ország. Kormánya nem áll folyamatos hadban a püspöki karral, mint például Chavezé – vagy Európában a spanyol (szocialista) Zapateróé állt. Nem fontolgatja azonos neműek házasságának engedélyezését. A lehető legnagyobb tisztelettel várja és fogadja majd a pápát. Talán számít rá, hogy miként II. János Pál, Benedek is a Kubát kárhozatosan érintő embargópolitika feloldására ösztökéli majd az Egyesült Államokat, de ha nem: a mostani látogatás puszta ténye is alkalmas a kubai reformok nemzetközi legitimálására. A Vatikánnak tényleg nincsenek hadosztályai, de politikai ereje – az van.

A Kubába induló XVI. Benedek szerint a kommunista rendszer új modelleket igényel