Amit mi a moziban a főhőssel kimondatunk, az – könnyen lehet – holnap az egész munkásosztály jelszavává válik. Görcsöltünk is a felelősség súlya alatt. Úgy láttuk, míg a világ nyugati felén a rendezés boldogságos állapot, mi szétszorongtuk magunkat, ha végre filmhez jutottunk.”

Már nem voltam kezdő a hetvenes években, így nem tudok János fejével emlékezni. De emlékszem a korábbi évekre. Mikor a film, akárcsak a Potemkin-falvak, a valóság elfedésére, rózsaszín bájképként jelent meg a mozikban. 1962-ben tört meg a varázs egy 17 perces rövidfilmmel. Cigányok volt a címe, és a Sára Sándor–Gaál István-páros jegyezte. A Balázs Béla Stúdió produkálta a filmet. Épp az a stúdió, melyet korábban a kultúra pápája – Aczél György – személyes döntéssel hozott létre, a célból, hogy az áporodott, elöregedő magyar filmgyártásba friss levegőt eresszen. Sára vállalkozása nem volt könnyű. Rengetegen gátolták a film elkészültét. Tiltások, mondvacsinált halogatások, a munkát akadályozó számtalan rosszindulatú tett ellenére a film elkészült, és hatása messzehangzó lett. Olyan társadalmi fekélyt nyitott fel, melyről nem lehetett ezután hallgatni. És egy csapásra a játékfilmekben is nagy változás következett be. Fábry, Makk, Kovács András sorra készítette a napi élet kérdéseit feszegető filmjeit. Jancsó történelmi parabolái olyan súlyos témát mutattak be, mint a Szovjetunió iránti ambivalens érzéseink (Így jöttem) vagy ’56 hasonlóan tudathasadásos átélése (Szegénylegények).

A letiltott, emigráció helyett itthonmaradás mellett döntő szociológusok hol másutt kaptak megszólalási lehetőséget,mint amagyar filmben? Schiffer Pál Kemény Istvánnal, Magyar Bálinttal, Leveleki Magdolnával készítette filmjeit. Az ugyancsak Balázs Bélás Nevelésügyi sorozat 1973-ban (készítette a Dárday, Mihályfy, Szalai Györgyi, Vitézy, Wilt alkotta csapat), Gyarmathy Lívia–Böszörményi Géza magyar Gulag-filmjei, Gulyásék sorsokat feltáró dokumentum... Sorolhatnám az erős munkákat, melyek az addig eltitkolt tényeket tárták a nyilvánosság elé. Ankétról ankétra jártuk az országot. Tömegek előtt vált nyilvánvalóvá; az úgynevezett szocialista rendszer folytathatatlan, politikai fordulatra van szükség. Még a hatalom által agyonkontrollált Magyar Televízió is bemutatott olyan korszakos produkciót, mint Sára Krónika című monumentális sorozata a második magyar hadseregről.

A nyolcvanas évek végén történészek és levéltárosok tartottak konferenciát, melyen elhangzott: a nyilvános dokumentumok, újságok alkalmatlanok a múlt megismerésére. A teljes nyomtatott sajtó a rendszer apológiáját tükrözte. Akkor büszkén gondolhattam rá, hogy mindez nem érvényes a fi lmjeinkre, melyekből nagyon is megismerhető az elmúlt negyven esztendő valósága.

Mikor Körösi Zoltán 2010 júniusában lopással vádolta meg az általa vezetett Mozgókép Alapítvány korábbi vezetőit, nem tett mást, csak átültette a gyakorlatba Orbán Viktor Kötcsén elmondott szavait a centrális erőtérről. Ekkor hajították az első rögöt a filmes szakma sírgödrére. Ettől kezdve számoltak fel minden szakmai kontrollt, egyeztetést, és került a döntés egyetlen kézbe. A kormányzat – ha egyáltalán hisz a film kulturális jelentőségében – úgy gondolja, hogy vissza kell térni az 1944 előtti állapothoz (mint a Kossuth tér visszarendezése is példázza). Legyen a mozi újra rózsaszín pillangó,mely arra a két órára álomba ringatja nézőit.

Vészi János barátomnak ne legyen lelkiismeret-furdalása. Se ő, se más stúdióvezető vagy „talpas” ne hajtson fejet a hatalom arroganciája előtt. Amit tettünk, amit elmondtunk, nem saját zsebünk megtömése érdekében tettük, hanem a társadalom jobbítása, az igazság feltárása vezetett minket.

A szerző filmrendező