Tételezzük föl, hogy az egyik legbejáratottabb jobboldali politikai toposz – az előző rendszer titkosszolgálati kapcsolati és érdekhálójának átmentéséről, illetve továbbéléséről – nem fikció, hanem rideg valóság.

Tételezzük föl továbbá, hogy a hálózat ma is létezik, politikusokat és gazdasági szereplőket mozgat, pozíciókat birtokol, informál és dezinformál. Fogadjuk el tényként, hogy – a hatalmi túlélés elemi feltételeként – tagjai beépültek a rendszerváltást levezénylő pártokba: ott ültek az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásain, a gazdasági átmenet és az új politikai játéktér szabályainak megalkotásánál. Vegyük készpénznek, hogy továbbra is az ő szabálykönyvük szerint játszunk, és a lapokat is ők osztják: mi nem látunk bele a kártyáikba, ők viszont ismerik az egész paklit, és azt is tudják, hogy kihez melyik lap került.

Tételezzük föl a fentieken túl azt is, hogy a hálózat a politikai élet sok szereplőjének viselkedésére jelenleg is érdemi befolyást gyakorol. Gondoljuk végig, megengedhették-e valaha is például azt, hogy a titkosszolgálatok kormányzati irányítása olyan politikus kezébe kerüljön, aki nem tagja – vagy nem könnyen kézben tartható bábfigurája – a hálózatnak. És tegyük fel a kérdést: lehet-e ádázabb ellensége az ügynökakták nyilvánossá tételének azoknál a volt és jelenlegi közhatalmi tényezőknél, akik – a kiválasztásuk oka, illetve a szerepükből adódó iratbetekintési lehetőségek miatt akár öntudatlanul is – egyszerre kiszolgálói, tartói és kitartottjai a ma is működő hálózati „háttérhatalomnak”?

A közvéleményt az ügynöktéma tárgyában 22 éve mesterséges kómában tartó „rendszerváltók” szerencséjére ma (még?) nem tudhatjuk, hogy ennek a gondolatmenetnek van-e bármi köze a valósághoz.

Eltöprenghetünk rajta, és az elmúlt évtized néhány nehezen megmagyarázható eseményét (meg az érintettek – Gálszécsytől Tóthon át Kövérig – sajátosan egynemű magatartását) megpróbálhatjuk egyetlen logikai láncba fűzni – többet egyelőre nem tehetünk. Azt viszont – addig is, amíg esetleg valamilyen szerencsés történelmi konstellációban egyszer csak fellebben a fátyol az elmúlt és a jelenlegi rendszer legszorosabban őrzött titkáról – kijelenthetjük: lehetséges, hogy őrültség, de pillanatnyilag semmivel sem valószerűtlenebb, mint az a színjáték, amit a politikai osztály Az ügynökügy halála címmel immár a sokadik felvonásban eljátszik nekünk.

És akkor arról a kérdésről, hogy biztosan megállt-e a hálózat hatósugara a mindenkori kormányok egyetlen, dedikáltan a hálózatokkal foglalkozó tagjánál, vagy esetleg másokra is rávetült, még csak nem is elmélkedtünk.