Csend
Ez nem a Kossuth-díj, még csak nem is a József Attila-díj, ez az elismerés a zsidó főrabbi alakjának és tevékenységének állít emléket, és mióta létezik, nem fordult elő, hogy ne az kapja, akit javasolnak. Kinek és miért lehet fontos, hogy az államilag el nem ismert egyházközösség lelkésze még ezt a toleranciát hirdető díjat se kaphassa meg? Pusztán azért, mert ellenzéki rendezvényeken szónokol? Milyen szolgálati utat járhat be egy ilyen letiltás?
Mostoha időkben az emberek többségét primer gondok foglalkoztatják, a létbizonytalanság roncsolja idegeiket, nem az új alkotmány, meg a jogállam sérülékenysége, s főként nem az, hogy hol, ki, kiket húz le valamilyen kitüntetési listáról. De vajon valóban a társadalomnak csak kis szelete hallja és veszi komolyan az ilyesfajta hatalmi önkényt? A bérhuhogók, a sajtóbanditák, akiknek a hangja egy telefonfülkéig sem ér el? Tény, hogy amíg a méltánytalanság nem kéredzkedik a közvetlen közelünkbe, nem erről szól a rokonunk, a szomszédunk kisikló élete – addig közömbös a többség, már csak megszokásból, kényelemből is. Amikor azonban egyre kisebb téttel, egyre kisebb területen egyre több példa gyűlik össze, a sok-sok piti betartás, nemtelen kiszorítás összeállhat a kiszolgáltatottság kínos érzésévé. És az már terjed, fertőz, s nincs olyan kutatócsoport, amelyik pontosan fel tudná térképezni, mert a felszínen csend van, nincs indulatról árulkodó reakció.
Mint ahogy az sem derül ki, hogy a nagy ívű átalakítások hordaléka mindez, vagy épp fordítva: a túlkapások, a néhol civil nyomásnak álcázott terjeszkedés építi föl magát az új rendszert? Amikor vidéken egy óvoda vezetőjét leváltják, mert a sógorának kötődése van egy ellenzéki párthoz, ugyanúgy hallgat, mint a nyugdíjba kényszerített bíró, aki visszafoglalkoztatást remél. Egy listáról való lekerülés ritkán éri meg azt a kockázatot, hogy rákerülj egy másikra. Nem tudni, hogy a kisebb-nagyobb megtorlások központi direktívák forgatókönyvei-e, vagy a túlteljesítők lihegő automatizmusa működik, s az eredmény szempontjából ez mindegy is.
Lehet inzultálni a kefekötőket, hangosan súgni, hogy kik kerüljenek sportszövetségek elnökségébe vagy a fagylaltkamara élére, azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy minden egyes hivatalivá dagadt, illetéktelen, ráadásul nevetségesen törpeszintű beavatkozás egyben kiszorítás is. Sok-sok alaptalan sérelem, öncélú leszámolás, méltánytalan és durva helycsinálás. És, bár a többséget tényleg nem érdekli, hol sántít az alkotmány, hány helyen biceg a jogállam, a végül is ezekhez tapadó konkrét történetek besurrannak a társasági témák közé, helyet kérnek a családi asztalnál. Idővel tehát a csend se lesz a régi.
Iványi Gábor elorozott kitüntetése egy a sok emlékdíj közül. Ha átadják, még hír se mindenütt.