Amire Ángyánnak nem jutott ideje
A növekményt a nagygazdaságok produkálták. Nem kevesen azonnal megtalálni vélték az összefüggést a „korszerűtlen” kisbirtokok, a családi gazdaságok felvirágoztatását célul tűző ángyáni igehirdetés bukása és a GDP pozitívuma között. Vélekedésük szerint a dilemma eldőlt: amelyik birtokméret a nemzetgazdaság számára produkál, azt kell megtartani, a többivel pedig úgyis leszámol a piacgazdaság. Az így felállított összefüggés azonban túlontúl egyszerűsít.
A 2011. évi GDP-növekedésben a magyar mezőgazdaság nyújtotta produktum alapján először is nem érthetünk egyet azzal, hogy az agrárgazdaság csekély figyelmet érdemel, mert csupán két-három százalékkal járul hozzá a nemzeti össztermékhez. Ha összeszámoljuk a vertikum teljes termelési és foglalkoztatási arányát – beleértve a mezőgazdasági gép- és alkatrészpiacot, a műtrágyát, a növényvédő szereket, a szállítás szükségletét, az irányító, az ellenőrző és engedélyező hatóságok munkatársait – könnyen belátható, hogy a mezőgazdaság termelési értéke meghaladja a húsz százalékot, és foglalkoztatottjainak száma sem elenyésző. Ha ehhez hozzáadjuk az élelmiszer-gazdaság – az élelmiszer-feldolgozás és az azt szolgáló háttéripar – teljesítményét, még nagyobb arányt kapunk.
A szupergépesített, piacra termelő tőkés mezőgazdasági nagyüzemet a kisbirtokkal, a családi gazdasággal összehasonlítani nem lehet. A tőkés nagyüzem kizárólagos célja – tevékenykedjen a gazdaság bármely szegmensében – a profit maximalizálása a lehető legcsekélyebb befektetéssel. A kisüzem, a családi gazdaság célja a helyi foglalkoztatás, a vidéki jövedelemszerzés, jó esetben a helyi piacok ellátása. Minél többet kényszerül kiadni az önkormányzat, az állam szociális segélyre, munkanélküli-járadékra, közmunkások kényszerű foglalkoztatására, annál inkább felértékelődik az önfoglalkoztatás, azok munkája, akik ugyan nem exportárut állítanak elő, ám nem is kérnek segélyt a közösből. Ritkán hozzuk szóba, hogy az EU-ban az átlagos birtokméret 19 hektár. Ez bizony kicsi! Tény persze, hogy Nyugat-Európában is tőke- és birtokkoncentrációnak vagyunk tanúi: a nagy hal megeszi a kis halat. Ugyanakkor alapértékként a családi gazdaság változatlanul vezet.
Éppen a vereséget szenvedők kínjainak orvoslására találták ki az állami beavatkozás körmönfont formáit. Azért, hogy a kicsit se vessék ki családi fészkéből, ne űzzék el ősei lakóhelyéről, ahová gyökerezett. Találnak számára – a piaci viaskodás, a mindenáron árutermelésre törekvés helyett – más feladatot: a vidék arculatának, a vidéki tájnak a megőrzését. Mert az ésszerűen, jó gazda módjára karbantartott vidék igenis érték. A nagyváros lüktetésébe belefáradt ember vidéken keres kikapcsolódást, nyugalmat. Az is igaz, hogy e humán érték minden szegmense nehezen, egy része egyáltalán nem piacosítható, mégis nélkülözhetetlen. A vidék „karbantartása”, a vidéki táj arculatának formálása, a biológiai sokféleség megőrzése – a monokultúrás nagyüzemi termelési móddal ellentétben – társadalmi igény, megmaradásunk, megújulásunk forrása. Amikor turistacsoportunkkal a hegytetőn magasodó ausztriai farmra mutattunk, kérdezvén, mi tartja ott a családot, hiszen a lankásabb domboldalon bizonyára könnyebben és eredményesebben boldogulna, vezetőnk a világ legtermészetesebb módján tájékoztatott: a támogatás! És mennyi az a támogatás? – érdeklődtünk. – Éppen annyi, hogy ne akarjon onnan elköltözni. – hangzott a válasz. Magyarul: az EU-ban egyáltalán nem tilos, sőt régóta bevett gyakorlat a mezőgazdaság, a vidék úgynevezett ökoszociális pilléren nyugvó támogatása. Nem csupán az esőtől, hanem ettől – is – olyan zöld, olyan szépen karbantartott az osztrák táj. Talán ennek érzékeltetésére sem futotta idejéből a napi rohanásban az államtitkárnak.
A mérlegelés még ennél is bonyolultabb. A nagyüzem ma sem mindenütt ellentéte a kisüzemnek, és fordítva. Ha az 1960-as években parancsszóra megalakult, fokozatosan megerősödött termelőszövetkezetek és tagságuk együttműködését hagyománynak tekinthetjük, azt mondhatjuk, hogy példájuk – amely a létezett kelet-európai szocializmusok legmagasabb életszínvonalát eredményezte – figyelemre méltó. Amikor a magyar mezőgazdaság – a csúcson – évente tízmillió hízósertést állított elő, annak fele a háztájiban nőtt föl. Ám nem a – mai fogalmakkal operálva – piacképtelen háztáji gazdaság értékesítette, hanem a nagyüzem. Minden szereplő megtalálta a másikat nem sértő, sőt egymás pozícióit erősítő feladatát. A politikai előjelet leszámítva, kialakult a nagyüzemnek és a háztáji kisüzemnek – ma azt mondanánk, családi gazdaságnak – az a tisztán érdekalapon prosperáló együttműködése, amely vitákkal, veszekedésekkel kikövezett úton a magyar vidék, a vidéki életszínvonal fejlődésének példátlan emelkedését hozta. Létezett egyfajta „hungarikum”, olyan magyar példa, amelynek csodájára jártak keletről, nyugatról egyaránt.
Ezt árnyékolta be a 80-as évektől egyebek között az agrárolló szétnyílása – a befektetések drágulása, a haszon szűkülése –, majd döntötte meg alapjaiban a rendszerváltoztatás tulajdoni átrendeződése. A rendszerváltozás legnagyobb vesztese a magyar mezőgazdaság és a magyar vidék. Vidéken mentek végbe – az érintettek megkérdezése nélkül, a fejük fölött – azok a történések, amelyek a tulajdonviszonyok alapvető megváltozása mellett (a termelőszövetkezetben a tagnak mégis csak volt némi beleszólási jogosítványa, ha csak a közgyűlésen élhetett is vele.) máig kiheverhetetlen identitásbeli változást idéztek elő. Mivel a szó szoros értelmében kihúzták lába alól a talajt, a vidéki társadalom jelentős része fölöslegessé vált.
A magyar rendszerváltoztatás következménye a vidéki foglalkoztatás minősíthetetlenül alacsony szintje, a vidéki élet leértékelődése, az elszegényedés. A vidéki élet legnagyobb hiánya az egymást erősítő bizalom, az együttműködési készség és legfőképpen a jövőkép.
Az agrárvállalkozások közül több megy tönkre, mint amennyi feljövőben van: egyre több öt-tíz-húsz hektáros gazda kényszerül felhagyni a termeléssel, sőt ez érvényes a 40-50 hektárosokra is! Ha vidéken nem láthatók a megélhetés forrásai, ez a bizonytalanság a hatalmat megingathatja.
Az uniós és a hazai források felhasználása ellenére az agrárágazat folyamatosan forráshiánnyal küzd.
Politikai okokból elvesztettük – feladtuk – a szocializmus éveiben birtokolt piacainkat, és nem szereztünk helyettük újakat. Miniszteri aktivitással, dicséretre méltó módon új lendületet vett a magyar agrárdiplomácia Keleten és az arab országokban, ami jó jel. Ám az elmúlt két évtizedben nem használtuk ki egyedülálló Kárpát-medencei értékünket, kincsünket: azt, hogy országunk területének 67 százaléka mezőgazdasági termelésre alkalmas.
Mi legyen a „fölöslegessé” vált vidéki társadalommal? Hová tegyük a vidék munkanélkülijeit? Találjunk számukra értelmes, képzettségükhöz, vonzalmukhoz, tapasztalatukhoz illő, testhez álló munkát! Egyrészt az EU második pilléres – nem piaci alapú –vidékfejlesztési, vidékmegőrzési támogatásainak aktívabb lehívásával és felhasználásával, másrészt a családi típusú kisüzemi gazdaságok megerősítésével. A helyben képződött, a helyi identitáshoz, munkatapasztalathoz, az ottani „termőhelyhez” illeszkedő munkahely a legolcsóbb. Ha ezt a fajta családi gazdaságot érdekalapon sikerül egybeforrasztanunk a nagyüzemmel, akkor elindulhatunk a vidék újbóli felzárkóztatása irányába. Ezt így nem hangoztatta Ángyán, ezért kellett mennie. Mondhatja persze, hogy a tüzet a vízzel nem lehet összebékíteni. Fentebb kifejtettük, egyáltalán nem erről van szó.
Kérlelhetetlen következetességgel kitartott elvei, ideái – választáskori ígéretei – mellett, ami morálisan becsülendő. Figyelmeztetett a dél-amerikai típusú – jól gépesített, szélsőségesen kevés munkaerőt alkalmazó, a többieket elűző – agrárút veszélyeire és következményeire, s szembeállította vele a vidéket jó gazda módjára művelő, kisüzemi méretekben is eredményes, ideális agrárvállalkozó portréját. A politika az erkölcsi tartás mellett az érdekek egyeztetésének művészete. Erre nem jutott ideje Ángyán professzornak. Ő nem érdeket egyeztetett, hanem ítélkezett. Ítéletében nem tévedett, ám politikusként nem mérlegelt a bársonyszékben sem.
És jön az újabb veszély, amely földcsuszamlást idézhet elő: 2014, a hazai termőföld „felszabadítása”, megvásárolhatósága a külföldiek számára. Erre ki milyen választ ad a döntéshozók közül, azt ma még nem tudni.
A szerző őstermelő, Szolnok
