Ők nem alkalmazzák a szerintem fontos különbségtételt általában szélsőjobboldali párt és náci jellegű párt között. Két kritérium alapján állítottam, hogy a Jobbik az utóbbi kategóriába tartozik: a politikai antiszemitizmus és a félkatonai szervezet működtetése. Krekó és Juhász nem vitatja, hogy a rasszizmuson, a roma kisebbséggel szembeni indulatok folyamatos keltésén túl a Jobbikot ez a két sajátosság is jellemzi, de nem tulajdonítanak ennek meghatározó jelentőséget.

Juhász és Krekó külföldi példák alapján azt feltételezi, hogy a Jobbikkal folytatott vita hozzájárulhat ahhoz, hogy a párt középre mozduljon, mint Fini korábban újfasisztának tekintett pártja. Azt is felvetik, hogy hozzájárulhat ehhez egy esetleges kormányra kerülés lehetősége, mint az olasz vagy legutóbb a görög szélsőjobboldali pártnál. „Minden politikai erőnek meg kell adni a lehetőséget a demokratikus centrumba való visszatérésre” – hirdetik. Ezt a lehetőséget a Jobbiktól azonban senki nem veszi el azzal, ha úgy tesz, mintha azon belül lenne, miközben nincs ott. Az is kérdés, hogy miképpen hat a náci jellegű párt szalonképessé tétele a politikai élet egészére. Juhász és Krekó feltételezésével kapcsolatban azt kell megállapítanunk: a 2009-es európai parlamenti választási kampány óta éppen az ellenkezője történt annak, amit ők lehetségessé szeretnének tenni.

A Jobbik politikusainak rendszeres megjelenése a képernyőn, a párt parlamenti jelenléte és szalonképes vitapartnerként történő elismerése mindeddig nem a Jobbikot mozdította el a közép felé, hanem a „közepet”, a politikai és a közélet egészét a szélsőjobb felé, hiszen a magyar nyilvánosságban szalonképessé váltak olyan gondolatok, olyan megfontolások, amelyek korábban még nem voltak azok. Ott ezzel szemben, ahol az újnáci pártokat elszigetelik, mint Németországban, ott a demokratikus pártok konszenzusa szalonképtelenné teszi a kirekesztő nézeteket. Ott a demokratikus pártokból, a politika főáramából is kiszorulnak azok – mint egykor Jenninger CDU-s parlamenti elnök vagy Möllemann liberális pártalelnök –, akik a kirekesztő nézetek egy-egy elemét engedik be politizálásukba. Ott világos marad a határvonal az emberhez méltó és embertelen nézetek között.

Miért a német példára érdemes Magyarországon különösen odafigyelni? Azért, mert a magyar múltnak – a német múlthoz hasonlóan az angol, a francia vagy a görög, sőt bizonyos tekintetben az olasz múlttól eltérően – megkerülhetetlen fejezete az állampolgári közösség egy részének államilag elrendelt, faji alapú kirekesztése, szervezett és tömeges legyilkolása a Jobbik által felvállalt náci szellemiség alapján. A náci jellegű kirekesztő nézetrendszer, a félkatonai szerveződés létrehozása szorosan összefügg a magyar szélsőjobbon a magyar múlt e tragikus fejezetének apológiájával. Szó sincs arról, hogy a Jobbik bejutása a parlamentbe és a közmédiába eltávolította volna e pártot az ilyen történetszemlélettől, már csak azért sem, mert a harmincas-negyvenes évek, a második világháborús magyar szerepvállalás apológiája már a Jobbik fellépése előtt is jellemezte a magyar politikai jobboldalt.

Amikor egy-egy szélsőjobboldali párt Nyugaton elmozdul a közép felé, azért teszi ezt, mert növekedési lehetőségei a szélen bezárulnak. A Jobbik esetében szó sincs ilyesmiről, a Fidesz ellenzékében éppen a szélsőjobboldali álláspont képviseletével tudott erősödni az elmúlt két évben. Krekó és Juhász másik érve, az Olaszországra, Görögországra vagy akár Ausztriára emlékeztető esetleges kormányra jutás lehetősége, vagyis hogy a támogatottságának egy részét elveszítő Fidesz számára a Jobbik szalonképesként való elfogadásával könnyebbé váljon egy velük kötendő koalíció, számomra nem olyan vonzó, hogy ezzel meggyőzzenek arról: érdemes a demokratáknak egy asztalhoz ülniük a Jobbik politikusaival.

Van tere a magyar nyilvánosságban annak, hogy leleplezzük az emberellenes nézeteket, érveljünk a kirekesztés, a rasszizmus ellen. Mód van erre az iskolában, mód van rá a képernyőn. Nem kell ehhez egy asztalhoz ülni az emberellenes nézetek hirdetővel.

A szerző Demokratikus Koalíció alelnöke