Utunk Marx Károlyhoz
A magyar állam tulajdoni részesedése a Molban örömtelien közelít a 25 százalékos küszöbhöz; igaz, a cég a Szurgutnyeftyegaz részvényeinek megvásárlása után már így is „a mienk” volt, azóta legfeljebb még „magyarabbá” vált. A 25 százalékkal az állam tehetne nyilvános vételi ajánlatot a maradék 75 százalékra is, sőt kötelező volna tennie, de momentán nincs erre pénze.
Az, amit közönséges államosítási rohamnak neveznék, az Orbán-kormány soha nem titkolt, de a „fülkeforradalom” óta növekvő hangerővel reklámozott ideológiájára támaszkodik. Orbán 2007-ben a maga poétikus módján szembehelyezte az „üzleti szemléletű gondolkodást” a „nemzeti érdekű gondolkodással”, sőt, a piaci logikát az emberi természettől idegennek minősítette. E szavakat Fellegi Tamás, még amikor miniszter volt, prózába öltöztette: kimondta, hogy a gazdasági szuverenitás (mi is az egy kicsi és sebezhető gazdaság esetében?) kulcsa az erős állam és „a növekvő állami tulajdon”, s szakítani kell az állam szerepét korlátozó felfogással.
S mit látunk a mi nagyon nem önkorlátozó kormányunk keze nyomában? A Mol után a járműgyártó Rábát, aztán a kényszereladásra ítélt „vörös iszapos”Malt, a „negyedik mobilszolgáltatót”, a pécsi és a budapesti vízművek államosítását, de ezeknél – látszólag – kisebb volumenű állami monopolpozíciók kiépítését a dohány- és az étkezésijegy-kiskereskedelemben meg a „nemzeti mobilfizetési szervezet” körvonalaiban.
Az állami tulajdonlás ugyan nem ördögtől való, de nagyon nem szeretem, ha magas rangú állami hivatalnokok francia meg olasz példákkal hozakodnak elő, mivelhogy az ottani állami vállalatok csakis kapitalista körülmények között működtek és működnek, nálunk viszont az állami tulajdon működtetésében szinte kizárólag államszocialista reflexek érvényesülnek.
De még mennyire! A zseniális Kornai János műveiből merítő elemző azt látja, hogy az erős pozícióban levő vállalatok előnyös és kivételezett helyzetet tudnak kialkudni, akár kizsarolni maguknak. (Persze a „csókos” magánvállalkozások is, lásd CBA.) Az állam állandóan beleszól vállalatai életébe, és még akkor is lélegezteti őket, ha veszteségesek, mert nálunk nem az Európai Központi Bank „a végső hitelező”, hanem maga az állam. Az állami vállalatok nem a piachoz alkalmazkodnak, hanem a politikai elvárásokhoz; így játszadoznak „a közjó érdekében” az áraikkal is, elszakítva azokat a költségektől, ráfordításoktól.
Abban nagyon kevéssé tudnék hinni, hogy a megállás nélkül növekvő állami tulajdonlás tenné erőssé Magyarországot. Ugyanis azt látom, hogy a rendszer egyre kevésbé működik szakszerűen. Diploma nélküli emberek, állatorvosból lett fejlesztési tótumfaktumok, nyegle ifjak, politikai lojalitásukkal tüntető emberek vezetnek minisztériumokat, hatalmas vállalatokat, szervezeteket, önkormányzatokat. Úgy, ahogy tudnak. Orbánék mindennek dacára magukban bíznak, és nem a piacban. Miként Marx Károly, azt rosszul működőnek, anarchikusnak, ha nem kifejezetten ellenségesnek tekintik. Ha így van, akkor tényleg: hajrá, Magyarország! Miként a „létező szocializmus” tette Marx tanítása nyomán, mindent köz-, azaz állami tulajdonba kell venni, működésüket tervszerűvé tenni, és akkor megnyílnak a mennyország kapui. Vagy nem.
