A szerzők a nyomtatott lapban minden alkalommal egy mozzanatot emelnek ki viszonylag kisebb terjedelemben, ugyanakkor a lap online változatában (Nol.hu) a tárgyalt időszakról jóval részletesebb elemzést és képgalériát adnak.

1992–1994

„Pozitívumaként említették, hogy az SZDSZ »piszkálódó, acsarkodó, vicsorgó, gáncsoskodó« tradícióival szemben alkalmas egy új politikai stílus képviseletére.”

(Fókuszcsoportban elhangzott vélemény Kuncze Gáborról, 1993)

Kit jelöljenek kormányfőnek? Pető versus Kuncze

A népszerű és az SZDSZ-t leginkább megszemélyesítő Pető Ivánnak voltak fenntartásai saját, pártelnöki pozíciójából szinte automatikusan adódóminiszterelnök-jelölti szerepével szemben. Kisebb-nagyobb körben megosztott kétségei három mozzanatra vonatkoztak. Egyrészt önironikus, távolságtartó, értelmiségi alkata miatt maga sem tudta az ország vezetőjeként, s így hiteles miniszterelnök-jelöltként elképzelni magát. Másrészt folyamatos támadások érték apja 1945 utáni államvédelmi beosztotti múltja miatt, s joggal tarthatott attól, hogy ennek ódiumát személyén keresztül az egész párt kénytelen viselni. Harmadrészt azért, mert személyében összefonódott a zsidó származás és a szülők kommunistasága, és az egyre gyakoribbá váló antiszemita megszólalások, graffitik miatt a pártra nézve hátrányosnak vélte, hogy az SZDSZ miniszterelnök-jelöltként vele fusson neki a választásoknak. Az MDF 1990-es Apák és fiúk pamfletje óta a jobboldali politikai erők negatív kampánya az SZDSZ-t nemzetidegen, kimondva-kimondatlanul zsidó, kommunista gyökerű, racionális nyelve miatt a „Nagykörúton” belülieket képviselő tojásfejűek népidegen pártjaként próbálta stigmatizálni. Pető attól tartott, hogy listavezetőként az SZDSZ-re mint pártra aggatott antropomorfizált negatív karakterjegyek hordozója lehet.

Az SZDSZ vezetői, szembenézve az 1990-es választás hibáival, olyan listavezetőt kerestek, akinek a pártot megjelenítő státusza egyértelmű: olyan miniszterelnök-jelöltet, aki nemcsak az SZDSZ országos listáját vezeti, hanem adott esetben kormányzati pozíciót is vállalna, s akit nem mellékesen a széles választóközönség is el tud képzelni egy leendő kormány fejeként.

Világos volt, hogy a várható riválisok – Horn Gyula, Boross Péter vagy Orbán Viktor – megfelelnek ennek az elvárásnak.

Kuncze Gábor egy volt az első parlamenti ciklus többiek által nem ismert, a demokratikus ellenzékkel korábban semmilyen kapcsolatban nem álló SZDSZ-es képviselők közül. A frakción belüli és parlamenti fellépései azonban 1992–93-ra megmutatták kvalitásait. Egymástól függetlenül több meghatározó ember is úgy látta, jelentős szerepet kell kapnia az SZDSZ-ben. Ha ismeretanyaga, kulturális háttere más volt is, mint a demokratikus ellenzékből érkezetteknek, az érdemi politikai kérdésekben azonosult az SZDSZ elképzeléseivel, intellektusa és alapossága révén pedig gyorsan elsajátította a hivatásos politizáláshoz szükséges készségeket. Racionális volt, de nem okoskodó, szakértő, de nem érthetetlen, közvetlen, de nem leereszkedő, humoros, de nem alpári.

Azt, hogy a Pető és Kuncze közti alkati különbségeknek milyen szerepük lehet a politikai üzenetek érzelmi beágyazásához szükséges aura megteremtésében, egy 1993 nyarán végeztetett fókuszcsoportos vizsgálat (Medián) volt csak képes bemutatni. A miniszterelnök-jelöltség kérdését végső soron ez a szempont döntötte el, no meg az, hogy a két politikus nem rivalizált egymással, hanem hagyta a racionális megfontolást érvényesülni.

A fókuszcsoport tagjai Petőnél a hatalmi ambíciók hiányát erőtlenségnek, meditatív alkatát határozatlanságnak, intellektuális pontosságát körülményességnek, öniróniáját cinizmusnak, mosolyát nyegleségnek fordították. A szerep és a személy közötti érzelmi távolság nem engedte kialakulni benne az „itt vagyok, kövessetek” érzületet, vagyis a politikai vezető alkatához elengedhetetlen egyértelműséget: akaratot, erőt és karizmát. A pártelnök egyszerre volt népszerű és megosztó.

Kunczét ezzel szemben erőt sugárzó, nyugodt, megfontolt, határozott embernek látták, „akiben van magabiztosság, de nem kérkedés”. Az SZDSZ „piszkálódó, acsarkodó, gáncsoskodó” alkatával szemben „alkalmas egy új politikai stílus képviseletére”, „világosan, egyszerűen fogalmaz”, „tárgyszerűen szól a dolgokhoz”, és az öncélúan háborúskodónak tekintett politika világában van benne „együttműködési készség”. Természetes humora megértő, de semmiképp sem önmaga szerepét megkérdőjelező. Fellépése, megjelenése szintén ezt a képet erősítette: „szép nagydarab ember”, „szépen beszél, erős hangja van, és arra úgy oda kell figyelni”. Vagyis karizmatikus: hallgatása is többet mond, mint ha más beszél.

Miközben a liberális elkötelezettséget és értékrendet tekintve a két politikus nem különbözött egymástól, a külső szemlélők percepciója nagyon is eltérő politikai stílust társított hozzájuk. Így kézenfekvő volt a vizsgálat – egyébként már korábban is feltételezett – következtetése: „Az SZDSZ mostani hívei aligha fordulnának el a párttól, ha nem Pető lenne a listavezető, viszont Kuncze jelölése valószínűleg sok új szavazatot hozhatna a társadalom más csoportjaiból”. Világos volt, hogy a következő választáson nem az 1990 után elvesztett szavazók visszaszerzése, hanem a megmaradt bázis mellé egy új szavazói kör megnyerése a cél. Ez volt az első kísérlet annak elkerülésére, hogy egy következetesen liberális program automatikusan a szavazói bázis beszűkülésével járjon. Az új érzelmi kötődést a normalitás és megbízhatóság érzései köré kellett felépíteni, melyek a józanság, a méltányosság és az együttműködési készség érzelmein keresztül közvetítik az ország és polgárai boldogulásához szükséges liberális programot az intellektuális belátás iránt kevéssé fogékony szavazók számára is.

Bár Kuncze személye és képességei megfeleltek ennek az elvárásnak, az kétséges volt, hogy a rendelkezésre álló egy év alatt országosan ismert politikussá tud-e válni, hiszen ekkor nemcsak a szélesebb közvéleményben, de jószerével még a pártban sem ismerték. Hogy miniszterelnök-jelöltsége egyáltalán mérlegelhető legyen, már jóval a döntés előtt a feladatra esélyt adó helyzetbe kellett hozni Kunczét. Erre az 1993 elején esedékes frakcióvezető-választás nyújtott lehetőséget. A személyi kérdésekben konfliktuskerülésre hajló frakció viszont némileg vonakodott nem meghosszabbítani – a megbecsült, de nem éppen a retorikai képességeivel kitűnő – Tardos Márton frakcióvezetői mandátumát, holott a pozíció jelentette országos megszólalási és így bizonyítási lehetőség nélkül az 1993 februárjában mindössze 12 százalékos ismertségű és 26 százalékos népszerűségi mutatóval rendelkező Kuncze bevezetése nem pusztán kockázatos, hanem egyenesen reménytelen lett volna.

1993 nyarára alakult ki az akkori pártelnök, frakcióvezető/miniszterelnök-jelölt és kampányfőnök között az az egészen az SZDSZ kimúlásáig tartó személyi együttműködés, melyet értékrendbeli, politizálási és szolidaritási kötődésük okán – eltérő habitusuktól, későbbi pozícióiktól, sőt nézeteltéréseiktől is függetlenül – Pető–Kuncze–Magyar hármasként szoktak emlegetni. Ugyanakkor voltak, akik a nyár során lezajló, s hivatalosan szeptemberben az Országos Tanács által bejelentett listavezetői jelölést Pető „hátbatámadásának”, „elárulásának” tartották. E vita mögött egy más természetű vita is rejlett, amely az SZDSZ politizálási stílusának kívánatos természetéről szólt.