Sajtóhír szerint a kormányzó párt parlamenti frakciója hamarosan összeül, hogy „szakmailag valóban megalapozott döntés születhessen”. Persze derék dolog ez; tegye ki-ki a dolgát. Ám demokráciánknak mégsem diadala, inkább lejáratása, ha történetesen éppen múltunk eltörlése s levéltáraink szétzilálása a tét. Merthogy vannak dolgok, amik személyes vagy nemzetlétünk természetes jogaiban gyökereznek, és ezekbe a honatyák beleavatkozása aligha szerencsés. Márpedig másfél éve kormányprogram egy olyan törvény megalkotása, amely szerint „mint egy erkölcstelen rendszer erkölcstelen dokumentumait, a nem jogállami eszközökkel az állampolgárokról gyűjtött személyes adatokat a jogállam nem őrizheti; ezeket a megfigyeltek hazavihetik, megsemmisíthetik”. Mindez negyed éve csendben visszavonatott ugyan, pedig már majdnem az alaptörvénybe is bekerült.

Kormányzóink viszont gondolkodnak még, hiszen – folytatódik a hír – „a Fideszben nagy vita van arról, hogy egy illegitim társadalmi-politikai rendszerben megszerzett információk kinek a tulajdonát képezik, vagyis kié az adat, az államé, vagy azé, akiről információt gyűjtöttek”, mert utóbbi esetben „az csak rá tartozik”. Valóban volna miről tanakodni. Hiszen ha ilyen visszavonhatatlan nemzeti történelempusztítást eredményező tettet doktriner elvi érdekből hideg fejjel egy politikai erő tényleg végigvinne, sosem tudná már ellensúlyozni.

Furcsa maga az ötlet is, merthogy semmiféle forrása, követeltsége, támogatottsága, voltaképpeni érve nincs. Soha senki ilyet nem vetett fel. Társadalmi igényt sem elégít ki. Ráadásul ízléstelen is egy olyan erő részéről, amely fiatalon s múlttalanul robbant a közbe, hogy egy ilyen mindent végérvényesen kisöprő rohammal iktassa ki nemzetünk közös emlékezetéből az előtte álló egy-két generáció valóban végigszenvedett életét. Nem érthető összefüggése az alaptörvénytől előre látott nemzeti emlékezet bizottságával sem, hiszen a „valósághű feltárás és a társadalom igazságérzetének biztosítása” egy ilyen kisöprés után már kizárólag elvont utasításokból, személytelenített magasságokba emelt elemzési következtetésekből, vagyis életszerűtlen hiteltelenséggel történhetnék. Pedig doktriner az a gondolkodás, mely absztrakt előfeltevésekből kiindulva vakon halad előre, nem pedig megvalósítandó célból, lehetséges következményekből visszafelé mérlegel. Doktriner az, aki úgy véli, hogy biztosan tud valamit, noha fogalma sincs – melyikünknek is lehetne? – társadalmi dolgaink elégséges mélységükben soha fel nem tárható összetettségéről. A konzervatív mentalitás éppen ezért habozó. Óvakodik bármiféle visszafordíthatatlan lépés megtételétől. Ám azért, hogy mégis cselekedhessék, múltja és környezete mintáiból merít. Hiszen egyetlen dologban biztos igazán: a dolgok mélységében. Ezért gyakorlatias. Újragondolásra nyitottan, lépésről lépésre ezért fontolgat, hiszen emberi tapasztalatokra, ezekből leszűrhető bölcsességre épít magatartása megválasztása során. Számít megérzésre, stílusra egyaránt. Innen adódik hát, hogy a legbiztonságosabb utat választja: egyensúlyoz, és eközben mérlegel. Mindig csak akkor s abban dönt, amikor és amiben múlhatatlanul szükséges.

Mindannyian tudjuk, hogy a titkosszolgálati adatgyűjtés tényleg az államtól szervezett, ösztönzött és finanszírozott volt, s egy minden területre kisugárzó állami kényszer támogatta a diktatúra eszköztárának összetevőjeként. Az azonban, amit eredményezett, nem feltétlenül különbözött attól, mikor feszült légkörben számos körülmény összejátszása késztet egész tömegeket arra, hogy a fennálló rendet – bármilyen legyen is az – önkéntes lelkesedésből hasonló módon támogassák. Titkos ügynök vagy besúgó, bejelentéssel élő vagy aktív hazafi – mekkora a különbség, ám gyümölcsként mindez egybeérik: levéltárak épülnek.

Undok ez a múlt, s működtetőire szégyenletes. Némelyek gyengesége, sokak helytállása azonban csakis dokumentumaink összességéből ismerhető meg. Azért van még egyáltalán történelem, mert levéltárak voltak, vannak – s remélhetőleg lesznek is, sértetlenül. Azért lehet a múlt az élet tanítómestere, mert eseményei, amiket utódok folyvást újraírnak és értelmeznek, tanulságul szolgálnak. S ha a még vitázók megkérdeznék szüleiket, nagyszüleiket, talán azt is megtudhatnák tőlük, hogy bármennyire is szörnyű volt a mindent elsöprő gonosznak kiszolgáltatottság, azért élhették mégis túl, mert tudták, hogy szenvedésük nem áll magában. Az ő eleiknek is meg kellett birkózniuk sok mindennel. Így hát ha kivételesnek is hiszi gondját, talán sikerrel megküzd vele a jelen generáció is.

Pontosan annyira abszurd „a megfigyelt személyek részére történő visszaadás” elgondolásában az egyes emberre visszavezetés, mint a közünk igazgatásának hatékonyságát máig gátlóan kárhoztatott alkotmánybírósági ambíció, mellyel Sólyom László a személyes adatokkal rendelkezést abszolúttá növelte – az egyebekben másolt német alkotmánybírósági döntés józan s kiegyensúlyozott viszonylagosságával, így felállított korlátaival szemben. Hiszen ahogyan – a német mester fogalmazta így – a személy társadalmi produktum, s ezért minden kapcsolata kizárólag társadalmi összefüggésében értelmezhető, az ún. állambiztonsági dokumentumnak pusztán a megfigyelt egyed személyes tükrében láttatása úgyszintén merő látszat: leegyszerűsítés, puszta fikció. Már a szolgálati feldolgozáskor is bármely adat jelentése s társadalmi jelentősége környezetéből, tömegességéből adódott. A piszkos munkát végző s végeztető „szervek” csakis e jellegből kiindulva rendelhettek következményeket az egyesként leírt előfordulásokhoz. Ami hát személyes életünkben individuum és egyszeri helyzet, az ezekben csupán típusmegjelenítés, kizárólag hasonló előfordulások sűrűségében s virulenciájában igényelhet úgymond hatósági értékelést. Ebből következően kormányzatunk mostani okfejtését is mintha a büntetőjogi gondolkodásra jellemző fiktivitás hatná át. Mert ez az, ami olybá tetszik, hogy egyedi előfordulásokat szankcionál, miközben a gyakorlati bűnüldözés tétje mindig általános. S ez nem más, mint a közösségi magatartás átlagát jelentő úgynevezett statistique morale megtartása még elfogadható szinten.

A kormányzati gondolkodás nyomán nemcsak a közös tűnnék el szenvedést éppen nem nélkülözött életünkből, de ennek visszavonhatatlanul egyedi személyes megéltsége is. Hiszen az a dokumentum, mely betűi szerint rám vagy rád vonatkozik, sem üzenetében, sem merő tényeiben nem értelmezhető a másokra típusosan vonatkozó dokumentumok tömege, a korabeli gyakorlat általános jellemzői s különös vonásai nélkül. Ha környezetét elpusztítom, a fennmaradó is elveszíti jelentését. Sohasem magányos tévelygők detektálása volt a cél, hanem bármiféle kapcsolódás, szerveződés megelőzése, megkísérlésének is eleve lehetetlenítése vagy megtorlása. Hiába engem vagy téged írt le, levéltári összességében csupán kivételes az a dokumentum, amelyiknek tényleg nem volt kapcsolódása, a személy megjelenítésén túlmutató célja s üzenete. Ám még egy ilyenkor adott értékelés is nyilvánvalóan csoportfüggő volt: azon politikai súlyúnak gondolt jelenségek tömegességétől meghatározott, amelyben e helyzetek egyáltalán előfordultak.

Nehéz tehát védhető értelmezési keretet elképzelnünk. Nehéz lenne ezért javasolnunk – bár a kormányzati logika mentén kellene – akár Spanyolországnak, Franciaországnak, akár a Vatikánnak, s egyáltalán, a világ levéltárainak, hogy szabadítsák meg magukat a múlt terhétől. A visszavonhatatlan pusztítást könnyű lélekkel vállaló demagóg újragondolásoktól viszont nem ártana megszabadulnunk.

A szerző professor emeritus (PPKE JÁK)