Egy tévériportertől tanultam egyszer, hogy ha már végképp nem jut semmi az ember eszébe, két kérdést még mindig neki lehet szegezni a riportalanynak: „Nincs ebben valami ellentmondás?”, illetve „Hogy csinálják ezt Nyugaton?” Meglehet, Gloviczki Zoltán közoktatásért felelős helyettes államtitkár is ismeri ezt a tévériportert, mert miközben idehaza nem csitul a vita a kormány oktatási törvényei és az új Nemzeti alaptanterv körül, Amerikába ment, hogy (nem mellesleg: egy javarészt szakszervezeti vezetőknek rendezett) konferencián tudakolja meg, hogy csinálják ezt Nyugaton. És ha hiszik, ha nem, megnyugodva állapíthatta meg: ami nálunk folyik, az „lényegében egybehangzó” a fejlett világ gyakorlatával.

Ezt a következtetést, ha jól értem, abból vonta le, hogy a magyar köznevelési törvény is sok felelősséget ad az igazgatóknak, miként ez a gazdaságilag prosperáló, hagyományos demokráciákban is szokás. És valóban: a magyar iskolaigazgató a tanári kar munkáltatója, elkészíti az órarendet és dönt a tanórán kívüli munkáról, sőt a tantestülettel együtt a helyi tantervről is határozhat. Ami kétségkívül nagyszerű, igaz, hogy viszont igennel kell felelnünk a másik kérdésre: „Nincs ebben valami ellentmondás?”. Hogyne volna. Ott kezdődik, hogy mostantól a magyar iskolaigazgatót a mindenható állam fogja kinevezni, akár a helyi közösség akaratával szembemenve is; úgy folytatódik, hogy ez az igazgató a tanárok esetében hamarosan a nap olyan szakaszainak időbeosztásáról is dönteni fog, amelybe eddig lényegében nem volt beleszólása; és akkor még nem említettük, hogy naná, rábólinthat a helyi tantervre, feltéve, hogy az legfeljebb tíz százalékban tér el a központi regulától.

Persze, egymás közt szólva, a Nyugatnak az már mindegy is, hogy ha nyugdíjmentésnek hívjuk a magán-nyugdíjpénztári vagyon elvételét, a nyugdíjrendszer egységesítésének a bírói kar lefejezését, vagy éppen alkotmányosságnak a diktatórikus törekvéseket, ezek után van-e még képünk iskolai önigazgatásnak nevezni azt, amikor az állam minden korábbinál szorosabbra vonja a gyeplőt. De idehaza annyit legalább hadd kérjünk a kereszténydemokrata tárcavezetéstől, hogy ne csináljon Krisztusból bohócot. Ne állítsa, hogy az iskolavezetők valóban dönthetnek fontos dolgokról – például a helyi közösség igényeinek megfelelő oktatás milyenségéről –, amikor éppen azon dolgozik, hogy a központilag megszabott tanterv alapján, a szigorúan korlátozott tankönyvkínálatból mindenkinek azt és úgy kelljen tanítania, ami a jelen kormánynak tetszik. Ez ugyanis egy nagyon határozott oktatáspolitikai koncepció: konzervatív és bizton állíthatjuk, hogy elavult is, de mivel éppen ők hittel vallják, hogy így helyes, teljesen fölösleges azt állítani róla, hogy másmilyen. Például, hogy mi is azt csinálnánk, amit a Nyugat. Ez nem ellentmondás: ez egyszerűen nem igaz.