Négy év után született meg az elsőfokú ítélet Pátka történetének legsúlyosabb bűnügyében. Az Árpád utcában hat Molotov-koktélt dobtak három házra, melyben összesen negyven ember, köztük húsz gyerek lakott. Az egyik fölgyújtotta három kisgyerek szobáját, csak a szerencsén múlott, hogy a szülők ki tudták menteni őket. Több áldozat fölismerni vélte a három támadót. Egyikük beismerő vallomást tett, a többi tagadott. Aztán mindhárman megváltoztatták vallomásukat, s egybehangzóan állították: igaz, hogy „meg akarták leckéztetni” a családot, melynek egy-két tagjával konfliktusaik voltak, igaz, hogy ők járőröztek polgárőrökként a támadás éjszakáján, igaz, hogy a Molotov-koktélokat is ők készítették, ám aztán egyikük odaadta egy embernek, akivel a támadás előtt véletlenül összetalálkozott, s akinek a nevét sem ismeri. Az követhette el a bűncselekményt ismeretlen társaival együtt. A polgárőrök „garázdaság bűnsegédeiként” csekély büntetéseket kaptak, mindörökre elszállt a lehetőség – elmúlt a „veszély” –, hogy „a különös kegyetlenséggel több emberen elkövetett emberölés kísérletének” tetteseit valaha is elítéljék. Rasszista indíték fel sem merült.

A támadás után a község felnőtt lakosságának többsége egy nap alatt aláírta a petíciót, melyben kiálltak a polgárőrök mellett. Falugyűléseket tartottak sok-sok cigányellenes kirohanással. Behívták a polgárőrök védelmében a Magyar Gárdát. Megfélemlítő felvonulást tartottak az Árpád utcában Dósa István gárdafőparancsnok vezetésével, aki „az éledő magyar közösségek szimbólumának” nevezte Pátkát. Ő más demonstrációkon a hitleri birodalom dicsőítésével, a „zsidó terror” elleni harc meghirdetésével és a holokauszt tagadásával tűnt ki.

A polgármester a fölvonulás élén vitte a helyes viselkedés szabályait összefoglaló, általa szerkesztett „pátkai alkotmányt” az éppen hogy megmenekült, rettegésben élő gyerekek hozzátartozóinak, hogy írják alá, ha jót akarnak, s aztán ahhoz tartsák magukat.

Lehet mondani, hogy a megtámadottak sem ártatlanok. Ketten éppen lopás és garázdaság gyanújával voltak előzetesben, amikor a helyszíni vizsgálatra kihozták őket. De kikre lehet mondani valamit? Néhányra a negyvenből? Az egyikük belekötött a polgárőrök rokonába, és részegen ráborította az asztalt? A másikuk balesetet okozott, sérülést egy gyereknek, el is ítélték érte, de nem eléggé? És mit lehet mondani a három apró gyerekre, akiket majdnem elégettek? Meg arra a másfél tucat másikra, akiknek a szobájába nem találtak bele? És arra a roma családra, melyet nem ismert senki, s melynek a házába máig ismeretlen tettesek már akkor belevágták a Molotov-koktélt 1997-ben, mielőtt beköltözhettek volna? Aki a házát eladta nekik, azt ismerték, be is verték az ablakát kővel, el is menekült a faluból.

Mindenkinek fájhat joggal és természetesen minden bűncselekmény, a kicsi is, pláne ha sok van belőle, pláne ha aránytalanul csekély a büntetés, pláne ha nincs meg a tettes, pláne ha úgy nincs meg, hogy mindenki ismeri. De akinek a sokkal súlyosabb bűncselekmény nem fáj, aki az önbíráskodást támogatja, akit az ártatlan többség, a gyerekek szenvedése hidegen hagy, ha másokról van szó, aki örül, ha nincsenek meg a tettesek, akiket mindenki ismer, akinek tetszik a nevetséges ítélet, ha az „övéi” kacaghatnak rajta, aki tömeggyilkosok követőit hívja segítségül – az ne számítson a tisztességes, törvénytisztelő emberek szolidaritására, és ne számítsa magát közéjük.

Pátkán