Lehetséges, hogy túl sokat képzeltem bele abba az egri jelenetbe, abba a büszke szemvillanásba, abba a fölényes hangba. Belemagyaráztam valamit, amit nem kellett volna. Lehetséges, hogy az a szemvillanás egyáltalán nem volt büszke, az a hang pedig korántsem volt fölényes. Talán csak a rosszat hívta belőlem elő. Azt a magam előtt is titkolt, magamban hasztalanul elfojtani próbált kisebbértékűségi érzést, amit Kelet-Európa ízének hívok. S amit soha nem éreztem édesnek még. Keserűnek éreztem mindig, már amikor hagytam, hogy szétáradjon bennem, és ízesítse bennem a magyart.

Szóval Egerben üldögéltem egy kávézó teraszán, s elkaptam egy amerikai pillantást. A mellettem lévő asztalnál ugyanis amerikaiak ültek. Öt férfi, két nő. Harsányak voltak, vidámak és nagyon nem magyarok. Ez már akkor látszott rajtuk, amikor megjelentek, mert ezeken a nyugatiakon látszik. Még a ruhájuk is olyan izé. Ezt Megyesi Gusztáv írta vagy tizenöt éve, ez jutott eszembe rögtön. Hogy rajtuk még az egyszerű póló is olyan izé. Tényleg olyan, nem tudom, hogy mitől van ez, tán attól, hogy nem hordanak viseltes dolgokat. Legalábbis azok, akiket Kelet-Európában látni. Nálunk meg az a szokás, hogy képesek vagyunk évekig hordani ugyanazt a kitaposott cipőt, kinyúlt pólót, kifakult nadrágot.

Abban az amerikai csapatban egy hatvan év körüli férfi volt a társaság lelke, egy magas, szemüveges, hangos beszédű ember, akinek a kiejtését élvezettel hallgattam. Az amerikai angolt nagyon szeretem, jobban, mint a britet. Biztosan a filmek miatt, nem tudom. Szóval, ez a magas, szemüveges ember volt az amerikaiak közt a hangadó, és amikor a magyar konyháról beszélt, illetlenül bámultam. Nagyon érdekelt ugyanis, hogy a magyar konyháról vajon mit mond egy idegen. Nem mondott amúgy semmi különöset, a gulyásról beszélt, mi másról. De én rajta felejtettem a szemem, és ezt sajnos észrevette. S egy pillanatra rám nézett. A tekintetünk egymásba fúródott, mire az az amerikai önkéntelenül kihúzta magát, s büszkén elmosolyodott. Majd elfordult, s kissé hangosabban magyarázott tovább. Én pedig szégyenkezve sütöttem le a szememet. Nem kellett volna megbámulnom, tényleg nem. Miért is adtam neki alkalmat arra, hogy büszkén elmosolyodhasson, s kihúzhassa magát előttem? Szétáradt bennem valami furcsa, keserű íz. Bántott, hogy ez az amerikai most többre tartja magát nálam, s hirtelen heves megvetést éreztem iránta. Aztán el is szégyelltem magam. Milyen gyorsan ítélkezem! Hiszen nem is ismerem! Hogyan lehet egyetlen pillantásáért megvetni egy ismeretlen embert?

Eltelt pár perc, igyekeztem beletemetkezni a pajzsként magam elé tartott újságomba, nem figyelni az amerikai társaságra nagyon, aztán egy öltönyös, nyakkendős úrra lettem figyelmes, aki megállt mellettünk, s fölkiáltott:

– Szervusz! Hát újra itthon? Magyarul beszélt, és arra a magas, szemüveges emberre mosolygott, arra a hangadóra, akit oly hosszan bámultam az imént. S az az amerikai összerezzent a magyar szóra. Majd pillanatnyi tétovázás után azt nyögte:

– Ööö... szervusz. Igen, pár napra hazajöttem.

Magyarul szólalt meg, szinte szégyenkezve, magyarul. Majd váratlanul rám nézett. S csupa kérdőjel volt a szeme, azt kérdezte, hogy vajon észrevettem-e. Észrevettem-e, hogy ő magyar? A tekintetünk egymásba fúródott megint, de most ő volt az, aki zavartan elkapta a pillantását. Én legalábbis úgy láttam, hogy zavartan. De lehetséges, hogy rosszul láttam. Hiszen szégyelltem magam én is, talán jobban, mint ő.