A cikkben az ország három részre szakadását az Európához fűződő viszonyhoz képest mutatja be a szerző. Eszerint az erősödő szélsőjobb EU-s zászlókat vígan égetve hirdeti az EU-ból való kilépés programját, az orbáni jobboldal nem akar gyarmat lenni, míg a „demokratikus ellenzék Európáért tüntet”. Ehhez képest a valóság némiképp árnyaltabb. Ugyanis aligha kétséges, hogy ebben a felosztásban például az LMP a demokratikus ellenzék része, mégis sokakat meglephetett, hogy a parlamenti vitában az EU-s pénzügyi paktum ellen érvelt – a Jobbik oldalán.

Ebből nem arra akarok kilyukadni, hogy az LMP ne lenne demokratikus párt, vagy éppen EU-ellenes lenne (e kettő ugyanis nem ugyanaz) de mégis, az európai pénzügyi paktum van annyira fontos ügy, hogy belássuk: a „demokratikus ellenzék” jelenleg olyan ernyőfogalom, amely borzasztóan tagolt, töredezett – különösen ha a jobboldalhoz hasonlítjuk. Természetesen a jobboldalon is vannak különbségek, eltérő hangsúlyok, ám ennek a mezőnek a szereplői pontosan tudják, „mikor van helyzet”, és akkor képesek egyszerre mozdulni.

A nem orbáni Magyarország töredezettségét egy egyre markánsabb törésvonal és egy kulturális sajátosság határozza meg.

E világ legfontosabb belső törésvonala az elmúlt 20 év megítélése mentén alakul ki. Az új szervezetek, mint a Milla, a 4K!, a Hallgatói Hálózat szándékai szerint az LMP (és más oldalról persze a Jobbik) is érzékelve a társadalomban feszülő indulatokat és frusztrációt, új lapot kíván nyitni. Monumentális eltévelyedésének, katyvasznak, az elsilányosodás folyamatának minősítik a rendszerváltás óta eltelt időszakot. Túllépve azon, hogy az állítások és a retorika egy része erősen emlékeztet az orbáni forradalom téziseire, ez a politikai stratégia nem irracionális. A kiábrándultakat és a politikai elit egészét elutasító sok millió választót célozza meg. Ebből az elhatárolódások politikája bontakozik ki – ki kivel, mit nem csinál. Ez nem csak az „Új Tiszták” sara. Amíg az MSZP, a legnagyobb ellenzéki párt megyei vezetőinek megújulása Puch és Boldvai urak, hajdani (?) pénztárnokok pozíciói érinthetetlenségének kinyilvánításával kezdődik, addig valóban nehéz a szocialista megújulást komolyan venni.

Ám mégis az MSZP-t és a DK-t terhelő nehéz örökség ellenére, valamint a látható politikai haszon mellett is van egy komoly bökkenő. Például március 2-án a magyar „rendszerváltás kisiklása” munkacímen rendeztek konferenciát az „Új Tiszták” – meglepő módon azzal a Védegylettel, amelynek Sólyom Lászlót, e gerinces és önhitt, becsületes és hiú, a demokratikus intézmények későbbi szétverését megelőlegező körülmények között megválasztott elnököt köszönhetjük. Az elmúlt húsz év demokráciarombolását demonstráló konferencia zárószónoka Majtényi László, aki kiváló férfiú, ha tehetném, boldogan szavaznék rá mint köztársasági elnökre. De azért az elmúlt 20 év outsiderének tekinteni talán tévedés. Hiszen egyebek mellett ombudsmani, ORTT-elnöki és egyéb pozícióiban nyújtott teljesítménye miatt is tartjuk nagyra. És itt Majtényi példája önmagán túlmutat – azt a kérdést veti fel, hogy azok a messze nem egységes, nem egy minőségből faragott közéleti szereplők, akik részt vettek az elmúlt húsz év közéletében, ezért egyöntetűen kizárandóak-e az új ellenzéki összefogásból.

Sajnos ebben megint a Jobbik és a fideszes kemény mag – önmagára természetesen nem vonatkoztatott – jelszavai köszönnek vissza. Mégis, ha egy pillanatra zárójelbe tesszük morális és szociológiai aggályainkat, feltehető a kérdés: helyes politikai stratégia-e a teljes elit- és reprezentációs csere? Erre, mint a jövőbe mutató kérdéseknél általában, nem lehet biztos választ adni. Ha a politika racionális alapján járnak el ezek a szereplők – amit semmilyen politikai csoport esetében nem lehet magától értetődőnek tekinteni –, addig tartják fent ezt az álláspontot, amíg sikerrel kecsegtet, és nyitva hagyják az ajtót a választási törvény által megkerülhetetlenné tett együttműködés irányába is. Érdemes lesz majd megjelölni, hogy milyen feltételek mellett és milyen formában vállalható számukra ez az együttműködés. Ha lesz ilyen pillanat, nehéz döntés lesz, nem érdemes siettetni – de nem érdemes olyan kijelentésekkel sem nehezíteni, amelyek akár el is lehetetlenítenének egy ilyen összefogást.

A nem orbáni Magyarország cipel magával egy további, kulturális terhet is. Látható, hogy a politikai széttöredezettség mennyivel inkább jellemzi ezt a világot, mint a Fideszét vagy a szélsőjobbét. Nem mondom, hogy ez kívánatos, de ha Orbán pártfogóan rámutat valakire, akkor a Heti Választól a Magyar Hírlapig mindenki dicsfénybe vonja.

Aki egy kicsit is ismeri az egyharmad-Magyarország elitjeinek működését, tudja, hogy mennyi konfliktus, indulat és ellenérzés jellemzi ennek az oldalnak a belső világát. Mindez nem írható le azzal a közhellyel, hogy a jobboldal „vezérelvű”, míg a másik oldal „szabad”. Ez nem magyarázná például a szolidaritásnak azt a hiányát, amit bárki megtapasztalhat, aki a jobboldal célkeresztjébe kerül. Ehhez képest az automatikus reakció az orbáni jobboldalon az összezárás. Ez néha, mint az államelnöki plágium esetében, tragikomikus helyzeteket is eredményez, de mint mélyebb jelenség nem nélkülözi az értékeket. Ebből a szempontból például mindegy, hogy mit gondolunk a Széles-féle médiabirodalom minőségéről – volt olyan jobboldali nagyvállalkozó, aki lapátolta és lapátolja a veszteséges tévébe, újságba a pénzt, mert fontosnak, elveiből következőnek gondolja. Ilyen példát az egyharmad-Magyarországon aligha találunk. Vagy mert nincsenek nagy vagyonú emberek a balliberális oldalon, vagy mert ott ez nem így működik. Ez utóbbit valószínűsítem.

Az egész jelenségkörrel kapcsolatban nem látom pontosan az okokat, de van egy elképzelésem, amit vitára bocsátanék. A jobboldal – történeti okokból – úgy tekint magára, mint egy kisebbségben levő elnyomott csoportra. Ezen nem változtat, ha a választásokon közel 70 százalék támogatja a jobboldali pártokat, mert beidegződésről, divatos fogalommal a magatartást vezérlő mémről van szó. A jobboldal vallásszociológiai szektaként viselkedik – kifelé zár, befelé jelentős kohézióval rendelkezik. Ezzel szemben a másik oldal hajlamos úgy tekinteni magára, illetve úgy viselkedni, mintha a mindenkori többséget képviselné. Intrikákkal tagolt univerzális nagyegyházként viselkedik még akkor is, ha éppen kevesebb mint egyharmadnyi támogatást tud felmutatni. Kifelé eléggé nyitott, de belső világa ellentétekkel, konfliktusokkal terhelt, kohéziója gyenge.

Azért tudnak ezek a szerkezetek sikeresek lenni az adott oldalon, mert megfelelnek az adott politikai közösség, társadalmi csoport elvárásainak, kulturális mintázatainak. Ahogy Richard Dawkins bombasikerű könyvében, Az önző génben leírja, a természetet irányító túlélő gépek a gének működését, ehhez hasonlóan irányítják a politikai táborok életét is a kulturális minták, az önző mémek.

Az eltérő kulturális mintázat is komoly versenyhátrányokkal jár.

Ahhoz, hogy valószínűsíthető legyen a politikai változás, nemcsak az új és a régi politikai eliteknek kellene dűlőre jutniuk az egyharmad-Magyarországon, hanem meg kéne fogalmazni egy olyan platformot is, ami ebben a szélesebb mezőben is működő azonosulási lehetőséget kínál. Ennek ma az esélyei nem túl nagyok – de amíg nem teljesen kizárhatóak, érdemes rajta munkálkodni.

A szerző szociológus

MARABU RAJZA