A megválasztása után becsöngetett hozzám az új közös képviselő, egy ötven év körüli, megnyerő arcú ember, s javasolta, hogy beszélgessünk el a társasház s az én otthonom dolgairól. Kissé meglepődtem, mert nem nagyon értettem, hogy miféle dolgai lehetnek neki azzal a lakással, ahol én lakom, és nem ő. Láthatta rajtam a megdöbbenést, mert megköszörülte a torkát, s még egyszer bemutatkozott:

– Én a ház új közös képviselője vagyok.

Erre azért csak beengedtem. Ki tudja, tán a közös költséget akarja megbeszélni. Vagy azt, hogy beázik-e nálam a plafon. Elvégre a harmadikon élek, a ház legfelső emeletén, s bármikor kilyukadhat fölöttem a tető. S olyankor fontos ő, a közös képviselő. Hellyel kínáltam a konyhában, s megkérdeztem, hogy kér-e kávét. Nem kért, azt mondta, ő nem kávézni jött. Majd körbejáratta a szemét a konyhabútoron, s látványosan megcsóválta a fejét. Kérdeztem, mi a baj, mire azt mondta:

– Ez az asztal. Rozoga, régi, kopott. Nem kéne lassan kicserélni?

Ezek után azt gondoltam, hogy viccre veszem én is. Megvontam a vállam, s azt feleltem, hogy ha nem tetszik neki az asztal, akkor beszélgessen velem csukott szemmel. Erre bólintott, s megállapította, hogy lélektanilag nem vagyok megfelelő passzban, ezért inkább visszajön másnap.

Nem hittem volna, de másnap tényleg becsöngetett megint. Udvariasan köszönt, mire udvariasan megkérdeztem, hogy kér-e kávét, mire közölte, hogy ő nem kávézni jött. Ellenben megnézné a lakás többi helyiségét is, mert „képben akar lenni”. S ha „a helyzet indokolja, rendet kell tenni”. Bejött, benézett a nappaliba, azután a dolgozószobámba. Végül a hálóba is, mert nem álltam eléje időben. S közben a fejét csóválta. Gondoltam, megint valami baj van, és jól gondoltam.

– Ez a lakás nekem nem tetszik – nézett rám keményen. – Egy-két falat át kell majd helyezni, mert rossz az elosztás. S minek magának három szoba, ha egyedül lakik? Nem érvényesülnek a megfelelő arányok.

– Mi köze van magának ehhez? – kérdeztem csípőből, s nem tagadom le, hogy kissé megemeltem a hangom. Az utóbbi időben már nem vagyok nagyon türelmes a felém áradó tahókkal. Erre megfagyott a tekintete, s halkan, kimért hangon közölte:

– Én a ház közös képviselője vagyok. Maga még mindig nincs készen egy átfogó beszélgetésre. Visszajövök holnap.

És tényleg. Másnap visszajött. És csöngetett. Kérdeztem hidegen, hogy kér-e kávét, mire közölte, hogy ő nem kávézni jött. Az ajtóban álltunk, nem akartam beengedni, de látszott rajta, hogy ez már nem fontos.

– Tegnap este rendkívüli lakógyűlést tartottunk – közölte –, és nagy többséggel megszavaztuk, hogy magánál komplett lakásfelújítás lesz.

– Nem lesz – ráztam meg a fejem, de a közös képviselő nem jött zavarba.

– A lakógyűlés törvényes és határozatképes volt – jelentette ki.

– Nem érdekel – válaszoltam. Gondolkodás nélkül vágta rá:

– Az új társasházi szabályzat szerint karhatalmi segítséget kérhetünk magával szemben.

Itt tartunk most. De én megmakacsoltam magam. Eldöntöttem, hogy ha ő kéri, akkor sem rakok le új járólapot, ha szétporlott alattam a régi.

Igaz, a hangokból ítélve a földszinti lakók félelmükben már javában dolgoznak az átalakításon. S az egész ház föl van állványozva a második emeletig. A lakótársak megszavaznak mindent. Nem tudom, miért.