Atompóker
A magyar hírfogyasztó egy évvel a fukusimai (érdemes emlékeztetni rá: 7-es fokozatú, azaz a csernobilival azonos súlyosságú) nukleáris baleset után sem érti, miért változott meg szinte az egész világon – Japántól Kínán át Németországig és Svédországig – az atomerőművekkel kapcsolatos politikiai és társadalmi álláspont. Miért ért véget hirtelen – mielőtt még igazán elkezdődhetett volna – az ún. nukleáris reneszánsz? Hiszen "csupán" annyi történt, hogy volt egy hatalmas szökőár, ami sok egyéb mellett néhány part menti atomerőműben is kárt tett, de az illetékesek néhány kritikus hét után elhárították a bajt.
A fejekben az irányítottnak tűnő híráramlás nyomán egybemosódik a reaktorrobbanások, a földrengés és a cunami kártétele, és a masszából egyre nehezebb kihámozni a lényeget – azt is, hogy az emberéletben és az infrastruktúra megrongálódásában számítható veszteség döntő hányadáért a "természet" a felelős, meg azt is, hogy a szigetországot talán csak percek vagy órák választották el egy jóvátehetetlen pusztítást okozó, az atomenergia további használatát az egész művelt világban megkérdőjelező katasztrófától.
A nemzetközi közvélemény is inkább csak a Kan Naotoval, a krízis idején hivatalban lévő japán kormányfővel készült retrospektív interjúkból tudja rekonstruálni az eseményeket: a világ egyik leggazdagabb, legfegyelmezettebb és legfejlettebb országában semmilyen műszaki vagy szervezési akadálya nem lett volna annak, hogy a láncszerűen egymásba kapcsolódó események tömeghalálhoz és a Tokiót is magában foglaló központi régió elnéptelenedéséhez vezessenek. Maga a volt miniszterelnök nyilatkozott úgy, hogy ha a reaktor-szakemberek feladják az erőművek részleges megmentéséért folytatott küzdelmet (amire már rászánták magukat, és csak erős, nem feltétlenül jogszerű politikai nyomásra táncoltak vissza tőle), akkor a fukusimai és a tokaii reaktorok is elszálltak volna, ami valóban egyet jelentett volna azzal, hogy 30 millió embernek kell elhagynia a lakóhelyét, emberi léptékkel mérve örök időkre.
"Elégtelen felkészülés és a szervezetlenség, nem készült minden eshetőségre kiterjedő katasztrófavédelmi forgatókönyv, lebecsülték az áradat romboló hatását, nem gondoskodtak megfelelően kiképzett szakértői gárdáról, nem működött a tájékoztatás, még a létesítmény környezetében élő lakosság mentése sem zajlott zökkenőmentesen" – aki olvasta a kolontári vörösiszap-baleset után készült jegyzőkönyveket, bizonyára találkozott hasonló mondatokkal. Csakhogy a fenti megállapítások annak a bizottságnak a jelentéséből valók, amelyek a japán kormány megrendelésére foglalták össze a fukusimai eset okait és tanulságait. Valószínűleg a nyugati szakmai és civil közvélemény hangulatváltozásában is ezek a tételek játszották a döntő szerepet: az a megfontolás, hogy ha Japánban is csupán a véletlenen múlott a legrosszabb elkerülése, ha az atomenergia veszélyeit történelmi tapasztalatok okán is mindenki másnál komolyabban vevő országban megtörténhetett, hogy a nukleáris hatóság két hónappal a robbanás előtt engedélyezte a végül a legsúlyosabban megrongálódott és a külső hatások kivédésére a legkevésbé képes blokk üzemidejének meghosszabbítását, akkor máshol sem lehetnek sokkal jobbak az esélyek.
Hogy itt, Magyarországon milyen következtetéseket kellene levonnunk az egy éve odaát történtekből, annak végiggondolásában sem a hazai nukleáris szakma, sem a politika nem segít: nálunk még mindig ott tart a hivatalos kommunikáció, hogy az atomenergia olcsó és biztonságos. Hogy blöffölnek-e, az (szerencsére?) csak akkor derül ki, ha nálunk is beüt a krach.
