A cikk – legalábbis egyik olvasata – szerint az emberi jogok természeti jogok, azokat nem az állam adja, hanem velünk születnek. A mai kormánypártok azonban önmagukat be akarják betonozni a hatalomba a jogalkotás útján is (minden párt ezt akarja, ha tudja), márpedig Montesquieu tézise szerint csak a hatalom tudhat határt szabni a hatalomnak.

Mikor megszületünk, konokul a természetjog szerint járunk el, mert kizárólag a saját érdekünkkel törődünk, az anyatejtől a meleg szobáig. Az adott társadalom nagyságától és fejlettségétől függően azután az emberek közössége kialakítja azokat az etikai normákat, melyek mások, illetőleg a közösség érdekeit szolgálják, beleértve a tiltó jogszabályokat is. (Ellentétben a cikk állításaival, szerintem etikailag akkor igényelheti a jogát valaki általában, ha kötelezettségeit teljesíti.)

Amikor már olyan nagyszámú és differenciált a közösség, hogy nem lehet a konszenzusban kialakult normákat fejben tartani, akkor az uralkodó kihirdeti vagy le is írja őket. Ezek parancsok vagy tilalmak, és természetesen nagy létszámú társadalmakban mindig akadnak emberek, akik a rendelkezésekkel nem értenek egyet. Ritka az a fejlett társadalom, amely olyan közös értékrendben él, hogy nincs szüksége alkotmányra. Magyarország is ilyen volt néhány nemzedék előtt, vagy ilyen volt az ügyvédtársadalom, mielőtt megalkottuk volna az ügyvédség etikai szabályzatát. Sajnos – mondtam tanítványaimnak – erre szükség volt, mert a nagy társadalmi változások miatt a mi hivatásunk normái is áttekinthetetlenné váltak. Régen minden ügyvéd tudta a jogait és a kötelezettségeit.

Egyértelműen abszurdum olyan büntetőjogszabály meghozatala, ami utólag tesz egy cselekményt büntethetővé, ugyanígy az ügyészeknek az a joga, hogy meghatározzák az ítélkező bíróságot. E kifogások jogosak. Azonban azzal már nem értek egyet, hogy ez sérti az ítélkezés függetlenségét, hogy ezzel a jogállam megtagadná a jogállami garanciákat, hogy ekkor az állampolgár intézményes védelemben nem, csak a ténylegesen tárgyaló bíró pártatlanságában reménykedhet. Az irányadó jogszabály ilyen esetben is a büntetőeljárási törvény, amely minden körülmények között az egész országban egyforma. Abból a feltételezésből pedig nem lehet kiindulni, hogy az állam mintegy megsúgja a bírónak, milyen ítéletet hozzon. A cikkírónak is jó véleménye van a bíróságról és az ügyvédségről. – Én a bíróságról mindig is azt tartottam, hogy társadalmunkban az első helyen állnak egy adott történelmi helyzetben korrektségben – az ügyvédekről már nem ezt gondolom, talán a fegyelmi ügyek évtizedekig tartó intézése tett borúlátóvá.

Végül egy elgondolkoztató példa. 1992-ben kezdődött a nyomozás egyik ügyemben, eredetileg 27 vádlott volt, zömmel bankárok. Az első eljárásban védencemre marasztaló ítéletet hoztak egy olyan hivatalvezetői utasítás megsértése miatt, amire a vádirat hivatkozott, de soha nem volt az iratoknál. Az ítélet azután íráshibákkal együtt szó szerint megfelelt a vádiratnak. Az ítélettel szemben ezért, meg azért is fellebbeztem, mert védencem rendelkezésére állt a hiányzó okirat, ami az ellenkezőjét tartalmazta az ítéleti tényállásnak. A fellebbezési tárgyalásra 2005. dec. 22-én került sor Székesfehérvárott, az eljárás megindulása után 13 évvel. Ez volt visszavonulásom előtt az utolsó védőbeszédem. Könnyű dolgom volt, indokaim alapján hatályon kívül helyezték az ítéletet. Az elsőfokú tárgyalás Budapesten volt, azért helyezték fellebbezési szakban az ügyet vidéki bírósághoz, mert az első fokon eljárt bíró a Fővárosi Bíróság elnökhelyettese lett. A megismételt eljárásban egy kis vidéki helyi bíróság járt el, védencemet felmentették, az ügyészség fellebbezett, ezért a második eljárás még mindig nem jogerős. Húsz évvel az ügy megkezdése után. Nem olyan rosszak a vidéki bíróságok. No comment.