Kevésbé jelent meg a vitában, hogy a Jobbikkal való párbeszéd vagy vita milyen általános, a szélsőjobboldallal szemben alkalmazható stratégiákba illeszthető. A szélsőséges eszmék ellen küzdeni kell, azok köré karantént kell vonni, csakhogy ehhez nem állnak rendelkezésünkre – helytől, időtől és politikai kontextustól függetlenül alkalmazható – biztos módszerek. A nemzetközi tapasztalatok azonban fontosak lehetnek. Amellett érvelünk, hogy a jelenlegi magyar politikai viszonyok között a Jobbikkal való vita elvi és gyakorlati megfontolásból elkerülhetetlen.

Sokak szerint a válasz ennyi: szélsőséges párttal nem szabad szóba állni. A helyzet azonban korántsem ilyen egyszerű. A Jobbik szerintünk szélsőséges párt. A demokráciához (és annak intézményeihez) való viszonya, a kisebbségekkel (romákkal és zsidókkal) kapcsolatos álláspontja, illetve az állam erőszak-monopóliumát kikezdő paramilitáris alakulatokhoz fűződő kapcsolata alapozza meg ezt a besorolást. Ráadásul nemrég maga Vona Gábor fogalmazott úgy: „nem vagyunk demokraták”, bár sietve hozzátette: „abban az értelemben, amit ez mára jelent, mert a mi szellemi centrumunkban nem a pénz és a haszon áll”.

Csakhogy ez az állítás azt jelenti, hogy annak a politikai berendezkedésnek az egésze, amelyben a Jobbik is jelentős párttá vált, kizárólag a pénzről szól. Ez népszerű gondolat, de ettől még a rendszer kereteit feszegető összeesküvés-elmélet. Ha a Jobbik őszintén így gondolja, akkor végképp nem érthető, hogy műveltségi cenzus bevezetését javasolva, miért éppen a legszegényebbektől venné el a választójogot – nem beszélve arról, hogy bármilyen cenzus bevezetése ugyancsak elfogadhatatlan. Lehet objektivitást mímelve, a párt öndefinícióját erősítve „nemzeti radikálisnak” nevezni a Jobbikot, csak azzal kell tisztában lenni, hogy ez éppúgy értékítéletet is jelent, mint a „szélsőjobboldali” meghatározás.

Az LMP mára megboldogult „technikai koalícióra” vonatkozó ötletét azért kritizáltuk, mert egy ilyen együttműködés ígérete a Jobbikkal jelen politikai körülmények között tovább erősítette volna a szélsőjobboldalt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lehetne szóba állni és vitatkozni a Jobbik politikusaival. A többi párt nem „tudhatja le” a problémát azzal, hogy a szélsőséges címkét aggaszt a Jobbikra, és nem ül vele egy asztalhoz.

Milyen megfontolások szólnak a vita mellett? A vita elvben lehetőséget adhat arra, hogy a felek változtassanak álláspontjukon. Minden politikai erőnek meg kell adni a lehetőséget a demokratikus centrumba való visszatérésre. Nem vagyunk álnaivak: a Jobbik politikusai nem érzik úgy, hogy változtatni kellene politikai álláspontjukon (ezt jelenleg sem a társadalom, sem a többi politikai szereplő nem kényszerítik ki). De – ahogy azt például Tamás Pál is meggyőzően kifejtette a közelmúltban az Élet és Irodalomban megjelent írásában – nincs okunk feltételezni, hogy a politikai centrumtól a szélsőségig csak egyirányú út vezetne. Van arra példa, hogy szélsőjobboldali politikusok és pártok politikai nyomás hatására vagy akár számukra szokatlan helyzetekben változtatni kénytelenek álláspontjukon.

Gianfranco Fini például, aki korábban egy posztfasiszta mozgalom vezetője volt, most az olasz középjobb meghatározó alakja. Vagy a volt body builder George Karatzaferis pártja, a görög LAOS korábban a katonai juntával szimpatizált, illetve ismert volt antiszemita és holo kauszttagadó, szélsőségesen nacionalista ideológiájáról. Mégis 2011-ben belépett a népszerűtlen feladatra vállalkozó görög válságkezelő kormányba, elfogadva az IMF és ez Európai Unió feltételeit. (Képzeljük el a Jobbikot, amint belép egy ilyen kormányba!) Sőt megtagadta korábbi antiszemita és holokauszttagadó kijelentéseit, és mérsékeltebb irányba igyekezett fordítani pártját (mely később gyakorlatilag szétesett a koalícióból kilépve). Ha nem is „őszintén”, csak önző megfontolásból (pl. hatalomvágyból) történik is a szélsőjobboldali pártok centrum felé mozdulása, a politikai közösségnek akkor is jutalmaznia kell a demokratikus közösség érdekében. A LAOS beemelése a kormányba rengeteget kritizált, de helyes lépés volt. Ha a LAOS kimarad a kormánykoalícióból, és „kívül” radikalizálódik, az IMF-hitelfeltételek miatti elégedetlenségből a kommunisták mellett jelentősen profitálhatott volna.

Nem igaz továbbá, hogy a vita feltétlenül a szélsőjobbot erősíti. Erre legjobb példa Nick Griffin „kalandja” a BBC-vel. A brit közszolgálati televíziót rengeteget bírálták azért, hogy néhány éve teret adott főműsoridőben a szélsőjobboldali vezetőnek, aki azonban ezt nem nagyon érzékelhette diadalként. A Question Time műsorban a felkészült beszélgetőpartnerek (politikusok és értelmiségiek), illetve a közönség tagjai ugyanis közösen szedték ízekre, aki ezért a műsorban több kérdésben is a szokásosnál mérsékeltebb álláspontba szorult. A Brit Nemzeti Párt egyik szövetségese, a Jobbik csaknemmegszakította kapcsolatát Griffinnel, mondván, Izrael-barát kijelentései elfogadhatatlanok. [Hogy Nick Griffin nyitott a vitára, azt Brüsszelbenmagunk is tapasztalhattuk, amikor a Jobbik Facebook-követőiről a Demosszal közösen írt tanulmányunkat bemutattuk az Európai Parlament egyik munkacsoportjában. A rendezvényen a brit politikus felszólalt, majd Twitter-oldalán (február 8.) dicsérte a Demos kutatását.]

A „vitázzunk-e a szélsőjobbal?” kérdés vizsgálatakor gyakorlati szempontokat is mérlegelni kell. Egy marginális politikai erővel, amelynek egyébként nincs lehetősége a nyilvánosságba kerülve nézeteit terjeszteni, nem érdemes nyilvános vitát folytatni, hiszen ez csak hatását erősíti. A Jobbik politikai sikerei előtt ez a kérdés releváns is volt, azonban ma már közel egymil liós táborral rendelkezik a párt, melynek (mint Face book-kutatásunk is megmutatta) hatékony csatornái vannak arra, hogy eljuttassa üzeneteit a választóihoz. Így a párt kitiltása a politikai vita fórumaiból csak erősítheti a szélsőjobb saját nyilvánosságát, valamint „partizán” öndefinícióját, amely szerint a Jobbik az igazságot és a nemzeti érdekeket egyedül, hősiesen képviselő politikai mozgalom, melyet a többi, hazug, korrupt és nemzetközi érdekeket képviselő párt éppen emiatt akar elhallgattatni.

Nem állítjuk, hogy a vita maga a cél. Csak eszköz, amely lehetőséget nyújt felkészült riporterek és politikusok számára, hogy érveléssel gyengítsék a szélsőjobboldali eszméket. Ennek sok példáját nem láthattuk eddigMagyarországon. A Pintér–Vona- és a Navracsics–Gaudi-vita sem volt ilyen. Biztos azonban, hogy a Jobbik érveivel szemben nem jó eszköz a bénult hallgatás. Ha a demokra tikusan elkötelezett erők valóban a szélsőjobb gyengítésében gondolkodnak, nem spórolhatják meg a vitákkal járó politikai és intellektuális erőfeszítést.

A szerzők a Political Capital elemzői