Orbán azt mondta, hogy „kormányváltáskor 3,8 millió ember dolgozott Magyarországon”. Legyen szabad hitetlenkednem. Ez tudniillik annyit jelent, hogy 2008 vége és 2010 tavasza között 600 ezer munkahely szűnt meg nálunk, mivelhogy a Központi Statisztikai Hivatal „leghivatalosabb” adata szerint a gazdaságilag aktív népesség (bérből és fizetésből élők plusz vállalkozók) száma 2008 végén 4,4 millió fő volt. Ha végignézem a KSH számsorait, bogarászó ember lévén azt látom, hogy a privatizáció legrosszabb időszakában (1992–1997) veszett el 600 ezer munkahely, ámde nem másfél, hanem öt év alatt! És a Bajnai-korszakban még privatizáció se volt… Fogalmam sincs, Orbán adata honnan származik, mi támasztja alá.

De ez még hagyján. A legrettenetesebb az általa megjelölt „célkitűzés”: 5,5 millió ember munkába állítása. Ez 1,7 millióval volna több, mint az állítólagos kormányváltás kori 3,8 millió. Mondanám: nem lehetetlen, végtére is semmi sem lehetetlen, csakhogy ennek a célkitűzésnek a megvalósításához a honi beruházásoknak exponenciálisan növekedniük kéne. De ez idő szerint zsugorodnak. Megint csak a KSH – immár friss – adataihoz nyúlunk. Itt a Népszabadságban Kriván Bence kollégám már felidézte, hogy tavaly, a második Orbán-kormány második évében a nemzetgazdasági beruházások 4,5 százalékkal maradtak el az előző évitől. És mi várható az idén? Körülbelül 4 százaléknyi további zsugorodás, különös tekintettel az építőipar katasztrófájára.

Amikor Orbán 5,5 milliót emleget (korábban tíz év alatt plusz 1 milliót, de saját számai szerint még ez is 5 millió alatt volna!), valójában nosztalgiázik. Alig változó népességi viszonyok közepette a Kádár-rendszer tudott ennyi embert foglalkoztatni, azaz még ennyit sem, mert a KSH szerint az 1973–1979-es időszakot leszámítva soha nem volt ennél nagyobb a gazdaságilag aktív népesség létszáma. Csak kevesebb; igaz, 1970 és 1991 között végig 5 millió fölött.

Ha esetleg valakinek kihagyna az emlékezete, annak elmondom, hogy a kérdéses időszakban a kádári Magyarországon úgynevezett „teljes foglalkoztatottsággal” számoltunk, ami persze nem volt teljes, és eluralkodott az, amit a közgazdaságtan „gyáron belüli munkanélküliségnek” (haszontalan vagy látszattevékenységnek) nevez.

Teljes foglalkoztatottságról ma Észak-Amerika és Európa fejlett és kevésbé fejlett országaiban még csak beszélni sem mernek, mert egy 5 százalék körüli munkanélküliség már történelmi vívmánynak számít. Ilyenformán Orbán 5,5 milliója abszolút felhőkakukkvár, egy olyan politikus víziója, aki se statisztikai évkönyveket, se közgazdasági kézikönyveket nem forgat. Amúgy kutathatna a saját emlékezetében. 1998 és 2002 között, amikor egy jó állapotban levő gazdaságot vett át, nem volt a világban recesszió, és a kezében volt a varázspálca, hogy állásokat szaporítson, négy év alatt a gazdaságilag aktívak száma, írd és mondd, 30 ezer fővel növekedett.